Másnap reggel új idegenvezető csatlakozik hozzánk. Porfiriónak hívják, és ő is mexikói indián.
Közel hét órát zötykölődünk a dzsipjével a poros és kátyús utakon, mire Lacandonba érünk a faluba, ahol a földút véget ér, és a dzsungel elkezdődik. Nem esik az eső, mégis térdig gázolunk a sárban. A menetközben talált kunyhókban alszunk, és két kimerítő napot gyalogolunk a zord dzsungelben, mire a páratartalomtól fulladozva végre megérkezünk Giardinba. A falu a Montes Azules Bioszféra Rezervátumban található, és körülbelül kétszáz embernek ad otthont, akik mindannyian nők, gyerekek vagy idősek. A férfiak elmentek a háborúba. Úgy érezzük, hogy szívesen látnak bennünket, de kevesen értenek spanyolul. Itt mindenki a maja celtál nyelvet beszéli. Találkozunk Marcosszal? - kérdezzük. Talán bólint Porfirio.
Hajnali háromkor finoman felébresztenek minket, és közlik velünk, hogy indulnunk kell. Nem is annyira a hold, inkább a csillagok fényétől vezérelve fél órát gyalogolunk, mire egy kunyhóhoz érünk. Épphogy kivehető a három férfi alakja odabent, de majdnem olyan sötét van, mint az arcukat eltakaró maszk. A mexikói kormány által kiadott fantomprofil Marcost filozófiaprofesszorként írja le, aki Althusserről írta a szakdolgozatát, és a Párizs-Sorbonne Egyetemen szerzett mesterdiplomát. Egy eleinte franciául beszélő hang töri meg a csendet: Húsz percünk van. Inkább spanyolul beszélnék, ha nem gond. Subcomandante Marcos vagyok. Azt javaslom, hogy ne rögzítse a beszélgetésünket, mert ha a felvételt elkoboznák, az mindenkinek gondot okozna, különösen önnek. Lehet, hogy hivatalosan a tűzszünet kellős közepén vagyunk, ők viszont minden trükköt bevetnek, hogy a nyomomra bukkanjanak. Bármit kérdezhet tőlem, amit csak akar.
Miért hívja magát Subcomandanténak?
Mindenki azt mondja: Marcos a főnök, de ez nem igaz. Az igazi főnökök a zapatisták; én történetesen csak katonai parancsnok vagyok. Azért neveztek ki szóvivőnek, mert beszélek spanyolul. Az elvtársaim rajtam keresztül kommunikálnak; én csak parancsokat teljesítek.
Tíz év bujkálás hosszú idő. Mivel üti el az időt itt a hegyekben?
Olvasok. Tizenkét könyvet hoztam magammal a dzsungelbe. Az egyik a Teljes ének Pablo Nerudától, a másik pedig a Don Quijote.
És még mit csinál?
Nos, a napok és évek a harcunkkal telnek. Ha az ember minden egyes nap ugyanazt a szegénységet, ugyanazt az igazságtalanságot látja... Ha itt élsz, a harc és a változtatás iránti vágy egyre csak erősödik benned. Hacsak nem vagy cinikus vagy gazember. Aztán vannak olyan dolgok, amelyeket az újságírók általában nem kérdeznek meg tőlem. Például, hogy itt a dzsungelben néha patkányokat kell ennünk és a bajtársaink vizeletét kell innunk, hogy ne haljunk szomjan a hosszú úton... és hasonlók.
Mi az, ami hiányzik? Mit hagyott hátra?
Hiányzik a cukor. És egy pár száraz zokni. Éjjel-nappal vizes lábbal a fagyos hidegben... ezt nem kívánom senkinek. Ami a cukrot illeti, ez az egyetlen dolog, amit a dzsungel nem tud biztosítani. Mérföldekről kell beszereznünk, mert szükségünk van rá, hogy megtartsuk az erőnket. Nekünk, városiaknak, ez kínszenvedés. Folyton azt mondogatjuk: Emlékszel a coyoacáni fagyira? És a Division del Norte-i tacóra? Ezek mind csak távoli emlékek. Itt kint, ha fácánt vagy más állatot fogsz, három-négy órát kell várnod, mire elkészül az étel. És ha a katonák annyira ki vannak éhezve, hogy nyersen eszik meg, akkor annak másnap hasmenés lesz a vége. Itt más az élet, mindent másképp lát az ember... Ó, igen, azt kérdezte, mit hagytam hátra. Egy metróbérletet, egy rakás könyvet, egy versekkel teli füzetet... és néhány barátot. Nem sokat, csak néhányat.
Mikor fogja felfedni a kilétét?
Nem tudom. Úgy gondolom, hogy a maszkunk egyúttal pozitív ideológiai jelkép: ez a mi forradalmunk... nem egyénekről szól, nincsen vezetője. Ebben a maszkban mindannyian Marcosok vagyunk.
A kormány azzal érvelne, hogy azért rejti el az arcát, mert van valami rejtegetnivalója...
Nem értik. De nem is a kormány az igazi probléma, hanem a chiapasi reakciós erők, a helyi farmerek és földbirtokosok a privát fehér gárdájukkal. Nem hiszem, hogy nagy különbség van egy dél-afrikai fehér ember feketékkel szembeni rasszizmusa és egy chiapaneco földbirtokos mexikói indiánokkal szembeni rasszizmusa között. Itt a mexikói indiánok várható élettartama férfiak esetében 50-60 év, nők esetében pedig 45-50 év.
Mi a helyzet a gyerekekkel?
A csecsemőhalandóság az egekbe szökött. Hadd meséljem el Paticha történetét. Nemrég, amikor a dzsungel egyik részéből a másikba mentünk, egy kicsi, nagyon szegény közösségbe kerültünk, ahol egy zapatista bajtársunk fogadott minket. Volt egy három-négy éves kislánya. A neve Patricia volt, de ő Patichának ejtette. Megkérdeztem tőle, mi szeretne lenni, ha nagy lesz, és a válasza mindig ugyanaz volt: gerilla. Egyik este nagyon magasra felszökött a láza legalább negyven fokra , és nem volt nálunk antibiotikum. Nedves kendőkkel próbáltuk hűteni, de olyan forró volt a teste, hogy a kendők folyton megszáradtak. A karjaimban halt meg. Patriciának soha nem volt születési anyakönyvi kivonata, sem halotti bizonyítványa. Mexikó számára olyan volt, mintha sosem létezett volna. Ez a valóság, amivel a mexikói indiánok Chiapasban szembesülnek.
Lehet, hogy a zapatista mozgalom válságba sodorta az egész mexikói politikai rendszert, de győzni nem győztek, ugye?
Mexikónak szüksége van a demokráciára, de olyan emberekre is szüksége van, akik a pártpolitikán túllépve megvédik azt. Ha a mi harcunk segít elérni ezt a célt, akkor nem volt hiábavaló. A zapatista hadsereg azonban soha nem fog politikai párttá válni; egyszerűen csak eltűnik. És amikor ez megtörténik, az azt jelenti majd, hogy Mexikóban demokrácia van.
És ha nem történik meg?
Katonai szempontból körül vagyunk véve. Az igazság az, hogy a kormány nem fog meghátrálni, mert Chiapas és különösen a Lacandon dzsungel szó szerint egy olajtengeren fekszik. Ez az a chiapaneco olaj, amelyet Mexikó garanciaként az Egyesült Államoknak adott a kölcsönkapott dollármilliárdokért. Nem engedhetik meg, hogy az amerikaiak azt higgyék, hogy nem ők uralják a helyzetet.
Mi a helyzet önnel és a bajtársaival?
Velünk? Nekünk nincs vesztenivalónk. A mi harcunk a túlélésért és a megérdemelt békéért folyik.
A mi harcunk egy igazságos harc.
2
Peter Gabriel
Az örök showman
Peter Gabriel, a Genesis legendás alapítója és énekese nem sűrűn ad koncertet, de amikor mégis, akkor bizonyítékát adja, hogy zenei, kulturális és technológiai kísérletező kedve a legkevésbé sem ismer határokat.
A háromnapos, milánói rockzenei fesztiválon, a Sonorián készítettem vele exkluzív interjút. A kétórás, kimagasló zenei előadás során Gabriel énekelt, táncolt és ugrált a színpadon. Olyan show-val nyűgözte le a közönséget, amely mint mindig sokkal több volt egyszerű rockkoncertnél.
2
Peter Gabriel
Az örök showman
Peter Gabriel, a Genesis legendás alapítója és énekese nem sűrűn ad koncertet, de amikor mégis, akkor bizonyítékát adja, hogy zenei, kulturális és technológiai kísérletező kedve a legkevésbé sem ismer határokat.
A háromnapos, milánói rockzenei fesztiválon, a Sonorián készítettem vele exkluzív interjút. A kétórás, kimagasló zenei előadás során Gabriel énekelt, táncolt és ugrált a színpadon. Olyan show-val nyűgözte le a közönséget, amely mint mindig sokkal több volt egyszerű rockkoncertnél.
Az előadás végén beinvitált a limuzinjába. Miközben a repülőtér felé haladtunk, mesélt magáról, jövőbeli terveiről, vállalásáról az Amnesty International rasszizmus és a társadalmi igazságtalanság elleni küzdelmében, a multimédiás technológia iránti szenvedélyéről és a Secret World Live című album kulisszatitkairól, amelyet hamarosan világszerte piacra dob.
Ön szerint a dél-afrikai apartheid összeomlása a rockzene győzelme volt?
A dél-afrikai nép győzelme volt, de úgy gondolom, hogy a rockzene is szerepet játszott benne.
Milyen értelemben?
Úgy gondolom, hogy a zenészek sokat tettek azért, hogy az európaiak és az amerikaiak fejében jobban tudatosuljon a probléma. Vegyük például a Bikót. Azért írtam meg ezt a dalt, hogy minél több ország politikusait rávegyem a Dél-Afrika elleni szankciók és nyomásgyakorlás fenntartására. Apró dolgokat kell tennünk, amelyek lehet, hogy nem változtatják meg az egész világot, de hoznak valamilyen változást. Ez olyasvalami, amiből mindannyian részt vállalhatunk. Az igazságtalanság elleni küzdelem nem mindig nagy tüntetésekben vagy nagyszabású gesztusokban mutatkozik meg.
Mire gondol?
Hadd mondjak egy példát. Él néhány idős hölgy az Egyesült Államok középnyugati részén, akik halálra idegesítik azokat, akik kínzásokat követnek el Latin-Amerikában. Minden idejüket azzal töltik, hogy leveleket küldözgetnek börtönigazgatóknak, egyiket a másik után. Mivel nagyon jól értesültek, leveleiket gyakran kiemelve közlik az amerikai lapok. És gyakran megesik, hogy a leveleikben megemlített politikai foglyokat hirtelen, mintegy varázsütésre szabadon engedik! Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy a kis dolgok is sokat számíthatnak. Alapvetően a mi zenénk ugyanolyan, mint az ő valamely levelük.
A rasszizmus elleni küzdelem iránti elkötelezettsége szorosan kapcsolódik a Real World nevű kiadója világzenét népszerűsítő munkájához,, igaz?
Abszolút. Hatalmas elégedettséggel tölt el, hogy olyan távoli helyekről sikerült összehoznom különféle zenészeket, mint Kína, Afrika, Oroszország és Indonézia. Olyan művészeket mutattunk be, mint a kínai Guo Brothers vagy a pakisztáni Nusrat Fateh Ali Khan. Nagyon sok inspirációt merítettem az ő munkájukból, akárcsak a Real World kiadó többi előadójából. A ritmusok, a harmóniák, a hangok... Már 1982-ben elkezdtem ebbe az irányba haladni, amikor megszerveztem az első WOMAD fesztivált [World of Music, Arts and Dance A zene, a művészet és a tánc világa]. A közönség is részt vehetett a műsorban, együtt játszhatott a színpadon afrikai együttesekkel. Olyan nagy jelentőségű, életigenlő élmény volt, hogy a fesztivált azóta a világ más részein is megrendezzük, többek között Japánban, Spanyolországban, Izraelben és Franciaországban.
Ezért nevezik önt egyesek a világzene atyjának?
A Real World és a világzene mindenekelőtt egy kereskedelmi megjelölés; a világ minden tájáról származó művészek zenéit adjuk ki, hogy a zenéjük világszerte hallható és elérhető legyen a rádiókban és a lemezboltokban. De azt akarom, hogy azok a művészek, akik az én kiadómnál készítik le a lemezeiket, a saját jogukon váljanak híressé. Már senki nem azt kérdezi, hogy ez reggae?, hanem azt kérdezik, hogy ez Bob Marley?. Remélem, hogy idővel, ha valaki meghallja valamelyik előadóm dalát, nem azt kérdezi majd, hogy ez világzene?.
Az utóbbi időben ön nagy érdeklődést mutatott a multimédiás technológiák iránt, és az Xplora1 című interaktív CD-jével bőven adott beszédtémát az embereknek. Hogyan illeszkedik mindez a Real World tevékenységébe?
A CD-n rengeteg mindent lehet csinálni, például ki lehet választani az egyes előadók számait az album borítójára kattintva. De szeretném, ha még több ehhez hasonló dolgot látnánk; az interaktivitás nagyszerű módja annak, hogy bevezessük az embereket a zene világába. A Real World lényegében a hagyományos, kvázi analóg zenét próbálja ötvözni a modern technológia adta új, digitális lehetőségekkel.
Azt mondja, hogy a rockzene önmagában már nem elég? Hogy szükség van valamiféle interakcióra a hallgatóval? Azt szeretné, ha mindenki részt venne a végtermék létrehozásában?
Nem mindig. Én például szoktam zenét hallgatni az autóban, de ehhez nem akarok képernyőt vagy számítógépet használni. De amikor érdekel egy művész, és többet akarok tudni róla honnan jött, mit gondol, ki is ő valójában , akkor a multimédiás technológia biztosíthat ehhez vizuális anyagot. Alapvetően azt szeretném, ha a jövőben minden CD ezt a kettős funkciót kínálná: egyszerűen csak meghallgathatjuk, vagy pedig felfedezhetjük őket. Az Xplora1-gyel egy olyan kis világot akartunk teremteni, amelyben az emberek mozoghatnak, választhatnak, és interakcióba léphetnek a környezettel és a zenével. Rengeteg dolgot kínál a CD. Például tehetsz virtuális túrát a Real World stúdióban, benézhetsz olyan eseményekre, mint a Grammy vagy a WOMAD fesztivál, meghallgathatsz dalokat élőben, megismerheted a pályafutásomat a Genesis kezdeteitől egészen napjainkig, és még kedved szerint remixelheted is a dalaimat!
És virtuálisan turkálhatunk a szekrényében is, igaz?
Abszolút (nevet). Peter Gabriel szekrényében is turkálhatsz!
Mindez úgy tűnik, hogy fényévekre van a Genesisben szerzett élményeitől. Mi az, ami nem változott azóta? Soha nem akart például még egy olyan rockoperát írni, mint a The Lamb Lies Down on Broadway? Ezeket már maga mögött hagyta?
Jó kérdés. Azt hiszem, még mindig foglalkoztat pár ilyen ötlet, de másképpen. Amit a Genesisben töltött utolsó éveimben próbáltam megvalósítani, az bizonyos értelemben a multimédiás ötletekhez kapcsolódott. Csak abban az időben még a hang érzékelését az akkori technológia korlátozta. Most sokkal tovább akarok menni ezen az úton.
Visszatérve a politikai és humanitárius tevékenységére, most, hogy az apartheidnek vége, milyen nagy horderejű ügyek foglalkoztatják? Milyen globális igazságtalanságok ellen szeretne fellépni?
Rengeteg van. De azt hiszem, most az a legfontosabb, hogy segítsek az embereknek hallatni a hangjukat. Mindenkinek kell, hogy legyen lehetősége megjelenni a televízióban, illetve hozzáférni olyan kommunikációs eszközökhöz mint a fax vagy a számítógép. Alapvetően úgy gondolom, hogy ma már van lehetőségünk arra, hogy a hálózati kommunikációs technológiát az emberi jogok hatékonyabb védelmére használjuk.