De hát Íngrid Betancourtnak nincs is sok oka a mosolyogásra. Igaz, hogy negyvenéves koránál fiatalabbnak látszik, és irigylésre méltóan vékony testalkatú, de ő száll versenybe Kolumbia elnöki székéért. Ez a világ legerőszakosabb országa, ahol naponta tíz embert rabolnak el és hetvenet gyilkolnak meg. Ahol négy évtizede tombol a háború, amely csak az elmúlt tizenkét évben harminchétezer civil életét követelte. Az ország azzal a kétes dicsőséggel is büszkélkedhet, hogy a világ vezető kokaintermelője. Ebből az országból az elmúlt három évben több mint egymillió ember menekült el.
Nem is olyan régen ez a nő, aki ma golyóálló mellényben, ideges arckifejezéssel ül előttem egy szigorúan őrzött, titkos lakásban Bogotá belvárosában, derűsen mosolyogva heverészett a Seychelle-szigetek tengerpartján, ahol jóképű és kifinomult francia diplomata férje volt kiküldetésben.
Pontosan huszonnégy órával az interjú után, úton Florenciából San Vicente del Caguánba, a FARC-lázadók és a kormányerők közötti harc frontvonalába, Íngrid Betancourt eltűnik egy francia fotóssal és operatőrrel együtt, akik veszélyes választási kampányát dokumentálták volna. Minden jel arra mutat, hogy emberrablásról van szó.
Drámai esemény, amely paradox módon még egy olyan könyörtelen országban is, mint Kolumbia, hirtelen megnöveli a választások megnyerésének valószínűségét jegyzi meg Gabriel Marcela, az ESDEGUE nemzeti háborús főiskola professzora.
Betancourt asszony saját döntése volt, hogy 1990-ben, alig harmincévesen, élete virágjában visszatért erre a pokoli helyre.
A képviselőház egykori tagjaként megalapította az Oxigén Zöld Pártot, hogy tiszta levegőt hozzon a kolumbiai politika korrupt világába hirdette ünnepélyesen. A párt szlogenje így hangzik: Íngrid es oxigeno [Íngrid az oxigén]. A kampányplakáton pedig ő maga látható szmog elleni maszkban, színes léggömbökkel körülvéve. A százhatvanezer szavazat, amelyet négy évvel ezelőtti szenátorrá választásakor kapott, a legtöbb volt, amelyet Kolumbiában egy jelölt valaha is kapott a szenátusi választáson. De az is vitatható, hogy nem lenne még mindig a címlapokon nemrég megjelent önéletrajza nélkül, amelynek olasz címe nem hagy kétséget afelől, hogy milyen lelkiállapotban van jelenleg: Valószínűleg holnap megölnek.
Felvetem neki, hogy talán ez egy kissé melodramatikus.
A francia kiadás címe La rage au coeur [Szívemben haraggal] volt válaszol védekezőn. De az olasz kiadók erősebb címet akartak, ezért ezt választottuk. És igazából így is érzem. Reggelente ezzel a gondolattal ébredek, és esténként ezzel fekszem. Nem hiszem, hogy ez különösebben melodramatikus. Az esély arra, hogy holnap meggyilkolnak, ebben az országban több millió ember számára nagyon is valós.
A francia újságok egyfajta újkori szentként állítják be: A Paris Match úgy emlegette, hogy A nő a tűzvonalban, a Libération Hősnőnek, a Le Figaro pedig Az Andok golgotavirágának nevezte. A Le Nouvel Observateur azt írta: Ha Simon Bolívar, Latin-Amerika felszabadítója választhatott volna örököst, őt választotta volna.
A kolumbiai sajtó viszont kárörvendően reagált. A Semana, az ország vezető heti hírmagazinja a címlapon Jeanne dArc-ként gúnyolta őt, lóval, páncéllal és lándzsával. Az igazság az, hogy a könyve sokkal kimértebb és szárazabb, mint azt a címe és a kritikák sugallják. Betancourt asszony nem próbálja leplezni kiváltságos hátterét. Fiatal lányként minden héten barátai farmján lovagolt.
Ugyanakkor tele van ötletekkel, és könnyedén szavakba is tudja önteni őket. Konzervatív becslések szerint 1998-ban a FARC, Kolumbia legnagyobb gerillacsoportja évente mintegy háromszázmillió dollárt kapott, amelynek nagy része kábítószer-kereskedelemből, emberrablásból és zsarolásból származott. Ma ez az összeg megközelíti a félmilliárd dollárt, a szervezet taglétszáma pedig tizenötezerről huszonegyezerre nőtt. Ez a helyzet folytatja óriási hátrányt jelent a kolumbiai kormánynak a lázadók elleni harcban. Úgy véljük, hogy a döntő győzelemhez a kormánynak minden egyes FARC-gerilla ellen három-négy jól képzett katonát kellene bevetnie, jelenleg azonban legfeljebb csak kettőt tud. Ráadásul mindez olyan gazdasági ráfordítást igényelne, amelyet a hazám egyszerűen nem engedhet meg magának. 1990 óta a lázadók leverésének költségei közel tízszeresére nőttek. Kezdetben a GDP egy százalékába került, de most már több mint két százalékba, azaz egymilliárd dollárba... ez csillagászati összeg.
Nos, vajon forrófejű fanatikus, ahogy ellenségei állítják, vagy ahogy ő mondja egyszerűen csak egy nő, aki tenni akar valamit a hazájáért? A bogotái politikai elit igyekszik figyelmen kívül hagyni a jelöltségét, de lassan kezdenek tartani tőle. Omar, első számú testőre megszólal: Ebben az országban a becsületességért az életeddel fizethetsz. Betancourt asszony gyorsan közbeszól: Nem félek a haláltól. A félelem segít talpon maradni.
Kampánya első számú témája a korrupció elleni küzdelem, amelyet szorosan követ a polgárháború. Az államnak nem kéne aggódnia amiatt, hogy baloldali gerillákkal tárgyaljon szögezi le ellentétben a jobboldali félkatonai csoporttal, az AUC-kal, amely a legtöbb gyilkosságért felelős, ami Kolumbiában történik.
Hogyan éli tehát a mindennapjait félelem és fenyegetések közepette?
Azt hiszem, az ember valami fura módon hozzászokik. Nem mintha muszáj lenne. A minap teszi hozzá higgadtan egy feldarabolt gyermek fotóját kaptam postán. Azt írták alá: Szenátor asszony, már felbéreltünk egy bérgyilkost, hogy gondoskodjon önről. A fiát pedig különleges elbánásban részesítjük majd...
6
Aung San Suu Kyi
Az 1991-es év Nobel-békedíjasa
Félelem nélkül
Az ENSZ jelentős nyomására Aung San Suu Kyit 2002. május 6-án szabadon engedték. A hír világszerte címlapokra került, szabadsága azonban kérészéletű volt. 2003. május 30-án egy csapat katona tüzet nyitott a konvojára, megölve számos támogatóját. Sofőrje, Ko Kyaw Soe Lin gyors reflexeinek köszönhetően túlélte a támadást, de ismét házi őrizetbe került.
2002. májusi szabadulásának másnapján a burmai ellenzéki összeköttetéseimet felhasználva e-mailben megszerveztem egy interjút Suu Kyi asszonnyal.
*****
Aung San Suu Kyi, a burmai ellenzéki Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) vezetőjének otthona előtt állomásozó őrök tegnap délelőtt tíz órakor csendben visszatértek laktanyájukba. Így történt, hogy a ranguni katonai junta meglepetésszerűen feloldotta a hazájában egyszerűen csak "a Hölgyként" ismert, 1991-ben Nobel-békedíjat nyert, és 1989. július 20-a óta házi őrizetben lévő pacifista vezető szabad mozgására vonatkozó korlátozásokat.
Így tegnap reggel tíz óra óta, közel tizenhárom év után Aung San Suu Kyi szabadon elhagyhatja tóparti házát, azzal beszélhet, akivel akar, politikai tevékenységet folytathat és találkozhat gyermekeivel.
De vajon tényleg véget ért a burmai golgotavirág elszigeteltsége? A száműzetésben élő ellenzék továbbra sem hisz a katonai junta hangzatos nyilatkozatainak, miszerint Suu Kyi asszonyt feltétel nélkül szabadon engedték.
Inkább kivárnak és majd meglátják. És imádkoznak. Tegnap óta a burmai diaszpóra imatüntetéseket tart Thaiföldön és más, kelet-ázsiai buddhista templomokban.
Ami magát a Hölgyet illeti, ő sem vesztegette az idejét. Azonnal az NLD székházába hajtott, amely az 1990-es választásokon elsöprő győzelmet aratott (a szavazatok közel hatvan százalékát szerezte meg), míg a kormányzó Nemzeti Egységpárt (NUP) a négyszáznyolcvanöt helyből mindössze tízet szerzett meg. A katonai kormányzat megsemmisítette az eredményeket, megfosztotta jogaitól az ellenzéket (vezetőit bebörtönözte vagy száműzte), és erőszakkal elfojtott minden tiltakozást. A Parlamentet soha nem hívták össze.
Önéletrajzának olasz kiadása a Libera dalla paura [Félelem nélkül] címet viseli. Most is így érzi magát?
Igen, több mint egy évtized óta először érzem magam szabadnak. Fizikailag szabadnak. Szabadon intézhetem az ügyeimet, és mindenekelőtt szabadon gondolkodhatok. Ahogy azonban a könyvemben is kifejtettem, már sok éve érzem azt, hogy "megszabadultam a félelemtől". Amióta rájöttem, hogy a hazámban regnáló önkényuralom bánthat, megalázhat, vagy akár meg is ölhet minket, de megfélemlíteni már nem tud.
Még csak most engedték ki, de ma azt mondta, hogy szabadon bocsátásának nincsenek feltételei, sőt a kormányzó katonai junta azt is engedélyezte, hogy elhagyja az országot. Valóban elhiszi ezt?
Tegnap este kiadott sajtóközleményében a junta szóvivője azt mondja, hogy új fejezet nyílik a mianmari nép és a nemzetközi közösség számára. Az elmúlt hónapokban több száz politikai foglyot engedtek szabadon, és a hadsereg biztosított arról, hogy továbbra is el fogják engedni azokat, akik ahogy mondják nem jelentenek veszélyt a társadalomra. Mindenki hinni és remélni akarja, hogy ez valóban a változás jele. Annak a jele, hogy visszatérünk a demokrácia felé vezető útra, amelynek az 1990-es puccs oly hirtelen és erőszakosan vetett véget. Erről az útról a burmai nép soha nem feledkezett meg.
Most, hogy szabadon engedték, nem fél, hogy száműzik és távol tartják a támogatóitól?
Hadd fogalmazzak világosan: Nem fogok elmenni. Burmai vagyok, és pontosan azért utasítottam vissza a brit állampolgárságot, mert nem akartam indokot szolgáltatni a rezsimnek. Nem félek, és ez erőt ad nekem. Az emberek viszont éhesek, ami megrémíti és gyengévé teszi őket.
Ön több alkalommal is határozottan elítélte a hadsereg azon kísérleteit, hogy megfélemlítse mindazokat, aki az NLD-vel szimpatizálnak. Ez még ma is így van?
A rendelkezésünkre álló adatok szerint csak 2001-ben a hadsereg több mint ezer ellenzéki aktivistát tartóztatott le a SLORC [Állami Jog- és Rendhelyreállítási Tanács] tábornokainak parancsára. Sokan mások kénytelenek voltak kilépni a Ligából [NLD], miután megfélemlítésnek, fenyegetéseknek és egyéb teljesen indokolatlan és törvénytelen nyomásgyakorlásnak voltak kitéve. Aprólékos módszerük mindig ugyanaz: kormánytisztviselőkből álló egységeket küldenek szét, amelyek az egész országban házról házra járnak, és megkérik a polgárokat, hogy lépjenek ki a Ligából. Akik ezt megtagadják, azokat megzsarolják, hogy elveszítik az állásukat, vagy még rosszabb dolgokkal fenyegetik meg őket. A párt számos irodáját bezárták, a hadsereg pedig naponta ellenőrzi a kilépők számát. Ez is mutatja, hogy mennyire félnek a Ligától. Mindannyian reméljük, hogy ennek az egésznek most már tényleg vége.
Meglepte a hadsereg döntése, hogy szabadon engedik Önt, vagy már tervezték egy ideje, mivel tudatában voltak annak, hogy világszerte milyen hírnévnek örvendenek?
1995 óta Mianmar elszigeteltsége fokozatosan csökkent. Újra megnyitották a Yangoni Egyetemet, és talán az életszínvonalban is történt némi javulás. A másként gondolkodók, az autonómiára törekvő etnikai kisebbségek (shan, bwe, karen) és általában a burmai nép többsége számára azonban a mindennapi valóság továbbra is az erőszak, a törvénytelenség és az elnyomás. A hadseregnek fölé egyre több probléma tornyosul, mind belföldön, mind nemzetközi szinten. Eközben fenntartják a kábítószer-kereskedelmet, amíg nem találnak más, hasonlóan jövedelmező bevételi forrást. De mi lesz az? Mianmar lényegében egy óriási széf, amelynek csak a hadsereg ismeri a zárkombinációját. Nem lesz könnyű meggyőzni a tábornokokat, hogy osszák meg ezt a vagyont a többi ötvenmillió burmaival.
Ezen a ponton milyen feltételekkel kívánnak párbeszédet kezdeményezni?
Nem fogadunk el semmit szó volt például arról, hogy a tábornokok választásokat írnak ki , amíg az 1990-ben megválasztott parlamentet vissza nem állítják. A hazámat még mindig megbénítja a félelem. Addig nem lehet valódi béke, amíg nincs valódi elkötelezettség, amely tiszteleg mindazok előtt, akik a szabad és független Mianmarért harcoltak. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a tartós béke és megbékélés egyre nagyobb éberséget és bátorságot kíván, valamint az aktív ellenállás képességét erőszak nélkül.
Mivel segíthet az Európai Unió a mianmari népnek?
Továbbra is nyomást kell gyakorolnunk, mert a tábornokoknak tudniuk kell, hogy a világ figyel, és nem fogja hagyni, hogy újabb szörnyű bűnöket kövessenek el büntetlenül.
*****
Aung San Suu Kyit végül 2010. november 13-án engedték szabadon. 2012-ben mandátumot kapott a burmai parlamentben, és ugyanezen év június 16-án végre személyesen átvehette a Nobel-békedíjat. Mikor végre engedélyezték neki, hogy külföldre menjen, az Egyesült Királyságba utazott, hogy meglátogassa évek óta nem látott fiát.
2016. április 6-án lett Mianmar államtanácsosa (a miniszterelnökséggel egyenértékű pozíció).
Bár igaz, hogy Mianmar még nem teljesen szabad ország, és diktatórikus múltja súlyként nehezedik múltjára és jövőjére, az kétségtelen, hogy az ezer pagoda országában a szabadság és a demokrácia ma már nem puszta vágyálom.
7
Lucía Pinochet
Halál, kínzás és eltűnés
Santiago, 1999. március
Pinochet? A chileiek úgy tekintenek rá, mint egy rákos daganatra. Egy rejtett és fájdalmas betegségre. Tudják, hogy van, de félnek beszélni róla... még a nevét sem merik kimondani. Így végül úgy tesznek, mintha nem is létezne. Talán azt hiszik, hogy ha nem vesznek róla tudomást, akkor csak úgy elmúlik, anélkül, hogy szembesülniük kellene vele. A pincérnő a Café El Biógrafóban, a költők és diákok kedvelt törzshelyén Santiago festői, színes házairól ismert, bohém Bellavista kerületében barriójában , nem lehetett sokkal több húszévesnél. Talán még meg sem született, amikor Augusto Pinochet Ugarte tábornok ahogy itt nevezik a Senador vitalicio [örökös szenátor] vagy olyan parancsokat osztogatott, amelyek alapján ellenfeleit megölték, megkínozták és erőszakkal eltüntették ahogy a több mint harmincezer eltűnt személy családja állítja , vagy vasszigorral uralkodott, hogy Chilét megóvja a kommunizmus fenyegetésétől ahogy tisztelői állítják. Ő mégis szívesen beszélget velem Pinochetről, és van néhány szókimondó észrevétele: Itt minden Pinochetről szól. Akár rajongunk érte, akár nem, nem tagadhatjuk, hogy Chile életének minden területén jelen van. Egyértelműen része a politikánknak. Élénken él mindannyiunk emlékeiben, a szüleim történeteiben és a tanórákon. Ott van a regényekben, az ismeretterjesztő könyvekben, a moziban. Igen, Chilében még a filmek is Pinochet mellett vagy ellen szólnak. És mégis, mi valahogy továbbra is úgy teszünk, mintha nem létezne....