Thor és emberei még mindig előnyben voltak a meglepetés ereje miatt. Thor hátranyúlt, és meglengette a parittyáját, benne egy kővel. Húsz méterről halántékon is találta egyiküket, aki éppen fel akart ülni a lovára. Holtan, gyeplővel a kezében vágódott hátra.
Ahogy közeledtek, Reece elhajította fejszéjét, Elden a dárdáját, és az ikrek a tőreiket. A homok hepehupás volt, a lovak csúszkáltak rajta, ezért erősebben kellett eldobni a fegyvereiket, mint általában. Reece fejszéje célba talált, leterítette az egyik ellenfelet, de a többiek elvétették a dobást.
Így négyen maradtak. A vezér kitört a csapatból, egyenesen Reece felé vágtatott, aki fegyvertelen volt; eldobta a fejszéjét, de még nem volt ideje kardot rántani. Megacélozta magát, de az utolsó pillanatban Krohn elé ugrott, rácsattintotta állkapcsát a támadó lovának lábára. A ló eldőlt, és vele együtt a lovasa is a földre zuhant, így Reece életben maradt.
Kivonta kardját, és beleszúrta a katonába. Megölte, mielőtt az talpra ugorhatott volna.
Már csak hárman maradtak. Az egyik fejszével tört Eldenre, a feje felé hadonászott vele; Elden azonban kivédte a pajzsával, és még ugyanazzal a mozdulattal suhintott egyet a kardjával, és kettévágta a fejsze nyelét. Aztán megpördült, és összezúzta a támadó halántékát, amitől az leesett a lováról.
Egy másik harcos buzogányt húzott elő, és meglóbálta hosszú láncát. A tüskés vége hirtelen O’Connor felé vágódott. Túl gyorsan történt, a fiúnak nem maradt ideje reagálni.
Thor azonban észrevette, és barátja elé vágott, felemelte a kardját, és lehasította a láncot a buzogányról, mielőtt elérhette volna O’Connort. Hallani lehetett, ahogy a kard átvágja a vasat. Thor csodálkozott, milyen éles az új kardja. A tüskés labda ártalmatlanul zuhant a homokba, megkímélve a fiú életét. Közben Conval lovagolt oda, és leszúrta lándzsájával a férfit, aki azonnal meghalt.
Az utolsó birodalmi harcos látta, hogy támadói súlyos túlerőben vannak; félelem villant meg a szemében, majd hirtelen megfordította a lovát, és végigvágtatott a parton. Lova patái mély nyomokat hagytak a homokban.
Mind a megfutamodó katonára emelték tekintetüket: Thor kilőtt egy követ a parittyájával, O’Connor egy nyilat, Reece pedig utánahajított egy dárdát. A katona azonban túl kiszámíthatatlanul haladt, a lova meg-megcsúszott a homokban, így egyiküknek sem sikerült eltalálni.
Elden kardot rántott, és Thor tudta, hogy utána akar eredni. Gyorsan felemelte a kezét, jelezve, hogy maradjon a helyén.
Ne! – kiáltott rá Thor.
Elden megfordult, és rámeredt.
Ha meghagyjuk az életét, utánunk fog küldeni másokat! – ellenkezett Elden.
Thor megfordult, visszanézett a csónakra, és tudta, hogy értékes időt veszítenek, ha üldözőbe veszik a katonát – és ezt nem engedhetik meg maguknak.
A Birodalom így is, úgy is üldözni fog bennünket – jelentette ki Thor – Nem vesztegethetjük az időt. Most az a legfontosabb, hogy minél messzebbre jussunk innen. A fedélzetre!
Ahogy a hajóhoz értek, leugrottak a lovakról. Thor a nyeregtáskába nyúlt, és elkezdte kiüríteni. A többiek követték a példáját: kirakták a fegyvereket, valamint több zsáknyi élelmet és vizet. Ki tudja, milyen hosszú ideig tart majd az út, mennyi idő telik el, mire újra megpillantják a szárazföldet– már ha egyáltalán látják még. Thor Krohn számára is raktározott el élelmet.
Átdobta a zsákokat a hajó korlátja fölött; nagy puffanás kíséretében a fedélzeten értek földet.
Thor megragadta a vastag, összecsomózott kötelet, amely a csónak oldalán lógott. A durva kötél a kezébe vágott, miközben vizsgálgatta. A vállára fektette Krohnt. Mindkét súly próbára tette az izmait, de azért a fedélzet felé húzta magát. Krohn a fülébe nyüszített, éles karmát a mellkasának nyomta, miközben kapaszkodott.
Thor hamarosan a korláton túl volt, Krohn leugrott róla a fedélzetre, a többiek szorosan a nyomukban. Thor áthajolt a korláton, és lenézett a parton álló lovakra, amelyek úgy festettek, mintha parancsra várnának.
És velük mi lesz? – kérdezte Reece mellé állva.
Thor megfordult, és szemügyre vette a hajót: olyan hat méter hosszú volt, és feleakkora széles. Elég volt hetüknek, de a lovaknak már nem jutott hely. Még ha meg is próbálnák felhozni őket, letaposhatnák a fát, szétroncsolhatnák a hajót. Itt kell őket hagyniuk.
Nincs más választásunk – mondta Thor, miközben vágyódva nézett utánuk – Újakat kell találnunk.
O’Connor is áthajolt a korláton.
Okos lovak – szólt – Jól kiképeztem őket. Hazamennek, ha azt parancsolom nekik.
És ezzel éleset füttyentett nekik.
A paripák megfordultak, és átnyargaltak a homokon, majd végül eltűntek az erdőben, és a Gyűrű felé vették az irányt.
Thor hátrafordult, a bajtársaira nézett, aztán a hajóra, és az előttük elterülő végtelen tengerre. A lovaik nélkül most már mindenképp el kellett hajózniuk. Belesüppedtek a valóságba. Teljesen egyedül voltak, a csónakon kívül nem volt semmijük, és éppen örökre elhagyni készülték a Gyűrű partjait. Most már nem volt visszaút.
És hogyan helyezzük vízre ezt a ladikot? – tudakolta Conval, miközben mind lefelé bámultak, négy és fél méter mélyre, a hajótestre. Egy kis részét a Tartuvian hullámai nyaldosták, de a nagyobb része szilárdan állt a homokban.
Ide! – kiáltott fel Conven.
Átsiettek a másik oldalra, amelynek széléről vastag vaslánc függött, és az alján súlyos vasgolyót pillantottak meg a homokban.
Conven lenyúlt, és megrántotta a láncot. Nyögött és erőlködött, de nem volt képes felemelni.
Túl nehéz – morogta.
Conval és Thor odaszaladt, hogy segítsenek neki, így már hárman kapták el a láncot, és húzták. Thor meghökkent, hogy ilyen nehéz: hiába küszködtek vele hárman, egy centire sem tudták felemelni. Végül mindhárman elengedték, és lerogytak a homokba.
Hadd segítsek – szólt előrelépve Elden.
Hatalmas termetével föléjük tornyosult, lenyúlt, és megrántotta a láncot. Sikerült neki egyedül felemelni a labdát. Thor le volt nyűgözve. Mindenki odaugrott, és egy emberként elkezdték húzni a láncot. Fokozatosan haladtak, egyszerre nagyjából harminc centit emeltek rajta, míg végül át nem rántották a korlát felett, és a fedélzetre nem tették.
A csónak megmozdult, ringatták kicsit a hullámok, de a homokban maradt.
Az árboc! – kiáltotta Reece.
Thor megfordult, és két, közel hat méter hosszú farudat pillantott meg a hajó oldalán, és rájött, mire szolgálnak. Odarohant Reece-szel, és megragadta az egyiket, miközben Conval és Conven megfogta a másikat.
Amikor elhagyjuk a partot – üvöltötte Thor – húzzátok fel a vitorlákat!
Előrehajoltak, beledöfték a rudakat a homokba, és minden erejükkel tolni kezdték; Thor nyögött az erőlködéstől. A hajó leheletnyit megmozdult. Közben Elden és O'Connor odafutott a hajó közepébe, és meghúzta a köteleket, hogy a vászonvitorlák felemelkedjenek. Ez sem volt egyszerű művelet, egyszerre megint csak fél métert húztak rajta. Szerencsére erős volt a szél, és ahogy teljes erőből nekifeszültek, és próbálták kiszedni ezt a meglepően nehéz csónakot a homokból, a vitorlák felemelkedtek, és a szél kezdett beléjük kapni.
Végül, mire a csónak már ringatózott alattuk, a vízre siklott, és súlytalanul lebegett, Thor válla reszketett az erőfeszítéstől. Elden és O'Connor teljesen kifeszítették a vitorlákat, és hamarosan már ki is hajóztak a tengerre.
Diadalmasan felkiáltottak, ahogy visszatették a rudakat a helyükre, és átszaladtak a másik oldalra, hogy segítsenek Eldennek és O’Connornak rögzíteni a hajóköteleket. Krohn nyüszögött mellettük, izgatott lett ettől az egésztől.
A hajó céltalanul sodródott. Thor O’Connorral az oldalán odasietett a kormányhoz.
Akarsz kormányozni? – kérdezte Thor a fiútól.
O’Connor szélesen elmosolyodott.
Nagyon szívesen.
Elkezdtek igazán felgyorsulni, cirkáltak a Tartuvian sárga vizén, széllel a hátukban. Végre mozgásban voltak. Thor mélyet sóhajtott. Elindultak.
Thor a hajóorr felé vette az irányt, Reece mellette. Krohn befurakodott közéjük, és Thor lábára hajtotta a fejét, ő pedig megsimogatta puha, fehér szőrét. Krohn megnyalogatta gazdája kezét, aki egy kis zsákból előhúzott egy darab húst, és elé vetette.
Thor a roppant tengert figyelte. A horizonton a birodalmi hajók apró, fekete pöttyök, biztosan a Gyűrű McCloud felőli oldalára tartanak. Szerencsére más kötötte le a figyelmüket, és nem szúrták ki a területükre betolakodó magányos csónakot. Tiszta volt az ég, jó hátszelük volt, és csak egyre gyorsultak.
Thor kinézett, és azon töprengett, vajon mi vár rájuk. Azon tűnődött, vajon mennyi idő, amíg birodalmi földre érnek, és mi fogadja majd ott őket. Megtalálják-e a Kardot, hogy végződik mindez? Tisztában volt vele, hogy az esélyeik meglehetősen rosszak, mégis felvillanyozta a tény, hogy végre úton van. Örömmámorban úszott, hogy idáig eljutottak, és alig várta, hogy visszaszerezze a Kardot.
- Mi van, ha nincs is itt? – vetette fel Reece.
Thor megfordult, és ránézett.
- A Kard – egészítette ki mondandóját Reece – Mi van, ha nincs itt? Ha elveszett? Megsemmisült? Vagy ha egyszerűen csak nem bukkanunk a nyomára? Végül is a Birodalom óriási.
- Vagy ha a Birodalom esetleg rájön, hogyan használja? – kapcsolódott be Elden mély hangján, mögéjük lépve.
- És mi van, ha megtaláljuk, de nem tudjuk visszavinni? – szólt Conven.
A kis csapat csak állt ott, és összenyomta őket a tenger sok megválaszolatlan kérdés súlya. Ez az utazás egy téboly.
Egyszerűen őrület.
NEGYEDIK FEJEZET
Gareth fel-alá járkált apja dolgozószobájának kőpadlóján – a kastély legfelső emeletén található kis szobában, amelyet az apja oly nagy becsben tartott. Ő pedig apránként tönkretette.
Könyvespolctól könyvespolcig sétált, értékes köteteket borított le, ősrégi, bőrkötésű könyveket, amelyek évszázadok óta a család tulajdonában álltak. Szétszaggatta a kötéseket, és apró darabokra tépte az oldalakat. Ahogy feldobta őket a levegőbe, úgy hullottak a fejére, akár a hópihék. Belekapaszkodtak a testébe, és az arcán végigcsorgó nyálba tapadtak. Eltökélt szándéka volt mindent, az utolsó darabig tönkretenni ezen az apja által imádott helyen. Könyvenként haladt.
Odasietett a sarokasztalhoz, felkapta pipáját a maradék ópiummal, és reszkető kézzel erősen beleszívott. Jobban szüksége volt az adagjára, mint valaha. Teljesen rászokott, ha tehette volna, minden percben szívja. Ennek segítségével akarta elűzni az apja képét, amely álmában, sőt már ébren is kísértette.
Ahogy letette a pipáját, az apját látta maga előtt állni rothadó holttestként. A hulla minden alkalommal jobban oszladozott, már alig volt rajta hús, inkább tűnt csontváznak; Gareth elkapta a tekintetét a borzalmas látványról.
Régebben többször is rátámadt a szellemképre, de mára rájött, hogy semmi értelme. Így mostanra már csak elfordította a fejét, és máshová nézett. A helyzet mindig ugyanaz volt: az apja rozsdás koronával a fején, nyitott szájjal, megvetően méregette, majd kezét kinyújtva, egy ujjal vádlón rámutatott. Ettől a rémes tekintettől Gareth-nek olyan érzése támadt, hogy a napjai meg vannak számlálva, és csak idő kérdése, és ő is apja sorsára jut. Mindennél jobban gyűlölt ránézni. Egy jó oldala mindenképp volt az apja meggyilkolásának: az, hogy többé nem kellett nézegetnie az ábrázatát. A sors iróniája, hogy most mégis többet látja, mint eddig bármikor.
Megfordult, és a jelenés felé hajította a pipát, hátha elég gyorsan sikerül dobnia, és eltalálja.
A pipa azonban csak repült a levegőben, nekicsapódott a falnak, és darabokra hullott. Az apja még mindig ott állt, és mereven bámult le rá.
- A kábítószer most nem segít rajtad – korholta.
Gareth nem bírta tovább. Rátámadt a rémre, kezét előrenyújtva próbálta megkarmolni az arcát; de mint mindig, most is csak a levegőt markolta, ráadásul, ahogy átbotladozott a szobán, keményen apja faasztalának ütközött, és magára rántotta, miközben a padlóra zuhant.
Gurult a földön, egészen kifulladt. Ahogy felnézett, észrevette, hogy megvágta a karját. Vér csöpögött az ingjére, és ahogy lenézett, megállapította, hogy napok óta ugyanabban az alsóingben alszik; sőt, tulajdonképpen hetek óta nem is öltözött át. Futólag rápillantott a tükörképére, és látta, hogy a haja kócos és gondozatlan; úgy nézett ki, mint egy közönséges útonálló. Egy része nem akarta elhinni, hogy ilyen mélyre süllyedt. Egy másik részét viszont már nem is érdekelte a dolog. Az egyetlen megmaradt érzése az égető vágy a pusztításra – megsemmisíteni apja minden holmiját, mindent, ami rá emlékezteti. Legszívesebben lerombolta volna ezt a kastélyt, és vele együtt egész Királyudvarhelyet. Ez lenne a megfelelő bosszú azért a bánásmódért, amelyet gyerekként kellett elviselnie. Az emlékek benneragadtak, mint egy tüske, amelyet nem lehet kihúzni.
Tágra nyílt a szoba ajtaja, és beviharzott rajta Gareth egyik szolgája. Arcán félelem tükröződött.
- Felséges úr – szólt – Zajt hallottam. Jól vagy? Uram, hiszen vérzel!
Gareth gyűlölettel nézett fel a fiúra. Megpróbált lábra állni, de megcsúszott valamin, és visszaesett a padlóra. Még kába volt az utolsó szippantástól.
- Felség, majd én segítek!
És ezzel odarohant hozzá, elkapta borzasztó vékony, csont és bőr karját.
De Gareth-nek még mindig volt egy kis erőtartaléka, így amikor a fiú megérintette a kardját, félrelökte, egészen a szoba túlsó végéig.
- Ha még egyszer hozzám nyúlsz, levágom a kezed! – forrongott.
A fiú rémülten hátrált. Közben egy másik szolga lépett a szobába egy idősebb férfi kíséretében, aki ismerős volt Gareth-nek. Derengett neki, hogy ismeri valahonnan, de egyszerűen nem tudta hová tenni.
- Királyom – mondta egy öreg, reszelős hang – már fél napja várunk rád a tanácsteremben. A tanácstagok nem várhatnak tovább. Sürgős ügyeket kell megtárgyalni, mielőtt vége a napnak. Számíthatunk rád?
Gareth összeszűkült szemmel méregette, és próbált rájönni, kicsoda. Halványan emlékezett rá, hogy az apját szolgálta. A tanácsterem...az ülés...mind a fejében kavargott.
- Ki vagy te? – kérdezte.
- Fenség, Aberthol vagyok. Atyád bizalmas tanácsadója – válaszolta közelebb lépve.
Gareth feje kezdett kitisztulni. Aberthol. A tanács. Az ülés. Villámgyorsan pörögtek a fejében a gondolatok, majd szétrobbant tőlük. Semmi másra sem vágyott, mint hogy egyedül lehessen.
- Hagyj most! – csattant fel – Majd jövök.
Aberthol bólintott, és kisietett a szobából a szolgával, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Gareth csak térdelt, arcát a kezébe temette, és próbált gondolkodni, emlékezni. Olyan sok minden történt. Apránként visszajött neki minden. A pajzs nem működött; a Birodalom támadást indított; a királyi udvar fele elment; a húga vezette el őket...Sziléziába...Gwendolyn...Ez az. Erre próbált meg visszaemlékezni.
Gwendolyn. Leírhatatlanul, szenvedélyesen gyűlölte. Most mindennél jobban szerette volna megölni. Meg kellett ölnie. A világon minden bajának ő az okozója. Valahogy meg kell találnia a módját, hogy visszaadja neki mindezt, akkor is, ha belehal. Aztán szépen sorban elintézi a többi testvérét is.
Kezdte magát jobban érezni a gondolattól.
Nagy nehezen feltápászkodott, végigbotorkált a helyiségen, és közben felborított egy éjjeliszekrényt. Ahogy közeledett az ajtóhoz, az apja egyik szeretett alabástrom szobrára siklott a tekintete. Megfogta, és a fejénél fogva a falhoz vágta.