Thor a fiú mögé úszott, átfogta a mellkasát, és tempózni kezdett vele, ügyelve, hogy mindkettőjük feje a víz fölött maradjon. Vakkantást és nyüszítést hallott, és amikor odafordult, döbbenten pillantotta meg Khront. Az állat nyilván beugrott utána. A párduc mellé úszott, vinnyogva taposta a vizet, míg Thorhoz nem ért. A fiú rémesen érezte magát, amiért ilyen veszélybe sodorta Khront, ám nem volt szabad keze, és semmit sem tehetett a párduckölyökért.
Thor próbált nem körbenézni, nem figyelni a vörösen habzó vizet, a furcsa lényeket, amelyek egyre csak felbukkantak-eltűntek körülötte. Egy rusnya, lila, négykarú és kétfejű lény tört a felszínre a közelben, a fiúra sziszegett, majd lesüllyedt a mélybe. Thor megborzongott.
Megfordult, és észrevett egy csónakot, úgy húszméternyire tőle. Vadul kezdett úszni a csónak irányába, hevesen taposva a vizet, fél karral a társát fogva. A másik fiú hadonászott meg kiabált, ellenállt, és Thor félt, hogy mindkettőjüket lerántja a víz alá.
– Maradj nyugton! – ordította Thor, remélve, hogy a társa hallgat rá.
A másik végre lehiggadt. Thor egy pillanatra megkönynyebbült, amíg csobbanást nem hallott, és arrafelé nem fordította a fejét: egy újabb bestia bukkant föl mellette, egy kisebb lény, sárga fejjel és négy polipkarral. Szögletes volt a feje, és egyenesen odaúszott Thorhoz, acsargott, egész testében vibrált. Úgy festett, akár egy tengerben élő csörgőkígyó, bár a feje ahhoz túl kockaszerű volt. Thor felkészült arra, hogy a rém meg fogja harapni, ám az hirtelen kinyitotta a száját, és tengervizet köpött rá. A fiú pislogott, megpróbálta kikönnyezni a vizet.
A bestia köbe-körbe úszott körülöttük, Thor pedig még nagyobb erőbedobással tempózott a csónak felé, még gyorsabban igyekezett menekülni.
Sikerült is egyre közelebb érnie a csónakhoz, ám hirtelen egy másik lény tört felszínre a közelében. A teste hosszan elnyúló és narancssárga volt, csáprágóját csattogtatta, és tucatnyi kis lábbal kapálózott. Hosszú farka is volt, amivel megállás nélkül csapkodott. Úgy festett, akár egy felágaskodó homár. A víz felszínén siklott, akár egy vízi poloska, és zümmögve igyekezett Thor felé, majd oldalra fordult, és odacsapott a farkával. A fiú karját találta el, Thor kiáltott a fájdalomtól.
A bestia ide-oda cikázott, újra meg újra lecsapott rá. Thor legszívesebben kivonta volna a kardját, hogy megtámadja a szörnyet, ám csak fél karja volt szabadon, azzal pedig tempóznia kellett.
Khron mellé úszott, megfordult, és a lényre vicsorgott, úgy morgott, hogy az embernek felállt a szőr hátán. A párduc félelmet nem ismerve indult el a bestia felé, megijesztve a furcsa szerzetet, ami eltűnt a víz alatt. Thor megkönynyebbülten sóhajtott fel, amíg a rém hirtelen felszínre nem bukkant a másik oldalán, és ismét felé nem csapott. Khron odafordult, és üldözőbe vette a bestiát, próbálta elkapni, a fogát csattogtatta, de mindig elhibázta.
Thor úszott a halálos veszély elől, rádöbbent, hogy csak úgy menekülhet meg, ha kijut a tengerből. Mintha egy örökkévalóságon át kellett volna gyorsabban úsznia, mint valaha életében, de végre elért a csónakhoz, ami vadul hánykolódott a hullámokon. Amint odajutott, két légiós társa, idősebb fiúk, akik soha egy szót sem szóltak Thorhoz meg a barátaihoz, már vártak rá, hogy segítsenek neki. Becsületükre legyen mondva, hogy áthajoltak a csónak peremén, és a karjukat nyújtották Thornak.
A fiú először a bajba jutott társát segítette be a csónakba, feltolta a többiek felé. A két idősebb légiós megragadta a fuldokló karját, és felrántották magukhoz.
Thor ezután Khron hasa alá nyúlt, és kihajította őt a vízből, fel a csónakra. A párduc talpon landolt, hangosan kaparta a csónak deszkáit, csöpögve és remegve csúszkált a fán. Tehetetlenül végigcsúszott a csónak vizes alján egészen a legvégébe. Utána rögtön fogta magát, megfordult, és visszarohant a szemközti peremhez, Thort keresve. Megállt a csónak szélén, lenézett a vízbe, és vakkantott.
Ifjú gazdája felnyúlt, megfogta az egyik fiú kezét, és már épp behúzta volna magát a csónakba, amikor hirtelen érezte, hogy valami erős, izmos csavarodik a bokája és combja köré. Hátrafordult, lenézett, és elállt a szívverése, amikor megpillantotta, hogy egy élénkzöld, tintahalszerű lény karja tekeredik a lábára.
Thor felordított a fájdalomtól, amikor a szörny fullánkjaival a húsába mart.
A fiú rádöbbent, hogy ha nem tesz valamit, de gyorsan, akkor vége. Szabad kezével lenyúlt az övéhez, kivont egy rövid tőrt, lehajolt, és a bestiába döfte. Ám a rémség karja olyan vastag volt, hogy a penge még csak át sem szúrta.
Thor ezzel csak feldühítette a lényt. Hirtelen felszínre bukkant a feje. Zöld volt, szem nélküli, és hosszú nyakán két száj ült, egyik a másik fölött, borotvaéles fogsorait csattogtatta, és Thor felé hajolt. A fiú érezte, hogy elszorul a lábában a vérkeringés, és tudta, hogy sürgősen cselekednie kell. Idősebb társai hiába próbálták megtartani, Thor karja lassan kicsúszott a kezük közül, és kezdett visszasüllyedni a vízbe.
Khron egyre csak nyüszített, felborzolta a szőrét, kihajolt a csónakból, mintha kész lett volna menten a vízbe vetni magát. Ám még a párducnak is tudnia kellett, hogy semmi értelme megtámadnia ezt a szörnyet.
Az egyik idősebb fiú kihúzta magát, és azt kiáltotta:
– BUKJ LE!
Thor lehajtotta a fejét, és a társa elhajított egy lándzsát. A fegyver a levegőt hasította, ám elvétette a célját, ártalmatlanul elröppent a bestia mellett, és elmerült a vízben. A lény túl vékony volt, és túlságosan gyors.
Khron hirtelen kiugrott a csónakból, visszavetette magát a vízbe, kitátotta a száját, és éles fogait a lény hátába mélyesztette. Erősen ráharapott a szörnyre, nem eresztette, jobbra-balra rángatta.
Ám lehetetlen küzdelem volt: a lény túl vastag bőrű, túl izmos volt. A rémség egyik oldalról a másikra dobálta Khront, majd végül elhajította magáról a vízbe. Közben egyre erősebben szorította Thor lábát; satuba fogta a fiút, aki már alig kapott levegőt. A karok borzasztóan marták a bőrét, és úgy érezte, a lény menten letépi a lábát.
Egy végső, kétségbeesett erőfeszítéssel Thor elengedte a társa kezét, ugyanazzal a lendülettel megfordult, és az övén lógó rövid kardért nyúlt.
De nem bírta időben kivonni; nem talált fogást, lecsúszott a csónak oldalán, és arccal előre a vízbe zuhant.
Érezte, hogy a rémség elrángatja, egyre messzebb a csónaktól, ki a nyílt tengerre. A bestia maga után húzta, egyre gyorsabban, és miközben Thor tehetetlenül kinyújtotta a kezét, figyelte, ahogy a csónak eltűnt a messzeségben. Mire észbe kapott, érezte, hogy a rém a felszín alá rántja, le a mélybe, a Tűz Tengerének legmélyére.
KILENCEDIK FEJEZET
Gwendolyn egy óriási réten szaladt, az apja, MacGil király mellett. A lány kicsi volt még, talán tízéves, és az apja is sokkal ifjabb volt. Rövid szakállában még nem látszottak az ősz szálak, amik későbbi életében jelentek meg, és a bőrén sem mutatkoztak ráncok, fiatalos és derűs volt az arca. A férfi boldog és gondtalan volt, felszabadultan nevetett, miközben kézen fogta a lányát, és átszaladt vele a réten. Ez volt az édesapa, akire Gwen emlékezett, akit ismert.
Az apja a karjába kapta, a vállára emelte, és újra meg újra megpördült vele, egyre hangosabban nevetett, a lány pedig hisztérikusan kacagott. Teljes biztonságban érezte magát édesapja karjában, és azt akarta, hogy az együtt töltött idő soha ne érjen véget.
De amikor az apja letette, valami furcsa történt. A napsütötte délután egyszeriben alkonyatba fordult. Amikor Gwen lába visszaért a talajra, már nem a rét virágai közé lépett, hanem sárba süppedt egészen bokáig. Atyja a sárban feküdt, a hátán, a lánytól úgy egy méterre, most már idősebb volt, sokkal idősebb, és nem bírt felkelni. A koronája még messzebb hevert, a sárban csillogott.
– Gwendolyn! – zihálta a férfi. – Leányom! Segíts!
Kiemelte kezét a sárból, kétségbeesetten nyúlt a lány felé.
Gwen azonnal a segítségére akart sietni, odarohant volna hozzá, hogy megragadja a kezét. Ám a lába egyszerűen nem mozdult. Lenézett, és látta, hogy a sár megszáradt körülötte, megkeményedett, berepedezett. A lány egyre csak rángatta a lábát, próbált kiszabadulni.
Gwen pislogott, és a kastély mellvédjénél találta magát, lenézett Királyudvarhelyre. Valami nem stimmelt. Ahogy lepillantott, a lány nem a szokásos pompát és ünnepséget látta, csak egy hatalmas temetőt. Ahol egykor Királyudvarhely csodás fényűzése terült el, most friss sírok sorakoztak, ameddig a szem ellátott.
Léptek hallatszottak, és a lánynak elállt a szívverése, ahogy megfordulva egy orgyilkost pillantott meg, aki fekete csuklyás köpenyben közeledett felé. A férfi futásnak eredt, hátravetette csuklyáját, groteszk arcot tárva föl: fél szeme hiányzott, a helyén vastag, egyenetlen heg húzódott. Acsargott, felemelte fél karját, benne egy csillogó tőrrel, aminek markolata vörösen izzott.
A támadó túl gyorsan mozgott, Gwen nem tudott időben reagálni. Ahogy az orgyilkos teljes erővel készült beledöfni a tőrt, a lány felkészült a halálra.
A penge váratlanul megállt, csupán centikre Gwen arcától, és amikor a lány kinyitotta a szemét, az apját pillantotta meg, ott állt előtte, holttestként, elkapva az orgyilkos karját. Addig szorította a támadó kezét, amíg az el nem ejtette a tőrt, aztán a vállára kapta a férfit, és lehajította a mellvédről. Gwen hallotta a férfi üvöltését, ahogy a mélybe zuhant.
Édesapja megfordult, és rámeredt. Oszladozó kezével határozottan megragadta a lány vállát, és szigorú arckifejezéssel nézett rá.
– Itt nem vagy biztonságban – intette. – Nem vagy biztonságban! – üvöltötte, és ujjai olyan erősen mélyedtek a lány vállába, hogy Gwen felkiáltott.
A királylány sikoltva ébredt föl. Felült az ágyban, körülnézett a szobájában, és egy támadóra számított.
Ám semmi más nem vette körül, csak csend, a hajnal előtti sűrű, néma csend.
Izzadva, hevesen zihálva kiugrott az ágyból, és csipkés hálóingében járkált fel-alá a szobájában. Odasietett egy kis kőtálhoz, és vizet locsolt az arcába újra és újra. A falnak dőlt, érezte a kőpadló hidegét a talpa alatt ezen a meleg nyári reggelen, és megpróbálta összeszedni magát.
Az álom túlságosan is valóságosnak érződött. Gwen érezte, hogy több volt puszta álomnál. Valódi üzenet, figyelmeztetés volt az édesapjától. A lány sürgető késztetést érzett, hogy elhagyja Királyudvarhelyet, méghozzá most rögtön, és soha ne jöjjön vissza.
Tudta, hogy ez olyasmi, amit nem tehet meg. Össze kellett szednie magát, muszáj volt észnél lennie. Ám valahányszor csak pislogott, az édesapja arcát látta maga előtt, és fülébe csengett az intése. Muszáj volt tennie valamit, hogy lerázza magáról az álmot.
Gwen kinézett az ablakon, látta, hogy az első nap éppen most kel föl, és eszébe jutott az egyetlen hely, ami segíthet visszanyernie a lélekjelenlétét: a Király-folyó. Igen, pontosan oda kellett mennie.
Gwendolyn újra meg újra elmerült a Király-folyó dermesztő hideg forrásaiban, orrát befogva süllyedt a vízbe. A felsőbb források alatt megbújó, sziklából kivájt, kis, természetes medencében üldögélt, amit még gyermekként fedezett fel, és azóta is rendszeresen felkeresett. Az áramlat alá dugta a fejét, és sokáig ott tartotta, érezte a fejére zúduló, a haján végigfolyó hideg vizet, érezte, ahogy megmossa, megtisztítja csupasz testét.
Kislányként egy szép napon rábukkant erre az eldugott helyre, ami egy facsoporton belül bújt meg magasan a hegyen: ezen a kis, sík részen lelassult a folyó árja, és mély, békés tó jött létre. A lány feje fölött a folyó vize a tóba zubogott, alatta pedig tovább áradt lefelé a hegyoldalon. Ám itt, ezen a fennsíkon, a víz sodra nagyon enyhe volt. A medence mély volt, a sziklák felülete sima, és a hely olyan rejtetten bújt meg, hogy a királylány nyugodtan fürdőzhetett meztelenül. Nyáron szinte minden reggel eljött ide, amint felkelt a nap, hogy rendezze a gondolatait. Pláne az ilyen napokon, mint a mai, amikor az álmai nem hagyták nyugodni – márpedig ez gyakran megesett –, ez a hely volt az egyetlen menedéke.
Gwen nehezen tudta eldönteni, vajon csupán álmot látott-e, vagy tényleg annál többről volt szó. Honnan tudhatta volna, ha egy álom üzenet vagy figyelmeztetés? Honnan tudhatta volna, hogy csak az elméje játszik vele, vagy esélyt kapott a cselekvésre?
A felszínre bukkant, belélegezte a meleg nyári reggel levegőjét, a körülötte lévő fákon csicsergő madarakat hallgatta. A sziklának dőlt, nyakig elmerült a vízben, a tóban lévő kiszögellésen üldögélt, és gondolkodott. Kidugta a kezét a vízből, megmosta az arcát, aztán hosszú, vörösesszőke hajába túrt. Lenézett a víz kristálytiszta felszínére, amiben tükröződött az ég, a már felkelőben lévő második nap, a tó fölé hajló facsoport valamint Gwendolyn arca. Kéken csillogó mandulaszeme visszanézett rá a fodrozódó víztükörből. Apját látta a saját tekintetében. Elfordult, megint az álmára gondolt.
Gwen tudta, hogy veszélyes Királyudvarhelyen maradnia, hiszen az udvar tele volt orgyilkosokkal, kémekkel, cselszövéssel, pláne most, hogy Gareth lett a király. A bátyja kiszámíthatatlan volt. Bosszúszomjas. Paranoiás. És nagyon, de nagyon irigy. Mindenkiben fenyegetést látott, főleg Gwenben. Bármi megtörténhetett. A lány tudta, hogy az udvarban nincs biztonságban. Senki sem volt ott biztonságban.
De Gwen nem akart menekülni. Rá kellett jönnie, hogy ki ölte meg az apjukat, és ha Gareth volt az, akkor addig nem hagyhatta el az udvart, amíg a bátyja el nem nyerte méltó büntetését. A lány tudta, hogy atyja szelleme addig nem nyugodhat, amíg el nem fogják a gyilkosát. MacGil királynak egész életében az igazság volt a jelszava, és ha valaki, hát ő aztán megérdemelte, hogy halála után igazságot szolgáltassanak neki.
Gwen ismét Steffenre gondolt, és mindarra, amit neki meg Godfrey-nak mondott. Biztos volt benne, hogy a fiú titkol valamit, és eltűnődött, vajon mi lehet az. Hitt ab-ban, hogy a szolga idővel talán magától is megnyílik. De mi lesz, ha nem? A lány úgy érezte, sürgeti az idő, hogy megtalálja apja gyilkosát, de fogalma sem volt, hol keresse.
Gwendolyn végül felkelt a tóban lévő üléséről, kiment a partra, meztelenül didergett a reggeli levegőn, elbújt egy vastag fatörzs mögé, és felnyúlt a törülközőért, amit egy ágra akasztott, mint mindig.
Ám ahogy megfogta volna a törülközőjét, döbbenten fedezte fel, hogy eltűnt. Csak állt ott, meztelenül, vizesen, és egyszerűen nem értette a dolgot. Biztos volt benne, hogy szokás szerint a faágra akasztotta a törülközőt.
Miközben értetlenül, reszketve toporgott, és próbálta megérteni, mi történhetett, váratlanul neszt hallott a háta mögül. Olyan sebesen játszódott le minden, hogy alig hallotta meg Gwen a zajt, pillanatokkal később már el is akadt a szívverése, mert rádöbbent, hogy egy férfi áll mögötte.
A támadója túl gyors volt, hogy a lány bármit is tehessen ellene. Másodpercek alatt mögötte termett a férfi, aki fekete köpenyt és csuklyát viselt, akárcsak az álmában látott alak. Hátulról megragadta Gwent, csontos kezével az arcához kapott, és a szájára tapasztotta a tenyerét, elfojtva a lány sikolyait, miközben erősen szorította őt. Másik kezével átfogta Gwen derekát, magához húzta a lányt, elemelve a lábát a talajról.