– Kérj bocsánatot – mordult Caitlin Jimbóra.
Még a saját hangja is megdöbbentette. Egészen a torka mélyéről szólt. Mintha egy állat mondta volt.
– Sajnálom. Sajnálom, sajnálom! – kiabálta Jim nyöszörögve.
Caitlin el akarta engedni, hogy hadd menjen, legyen túl rajta, de egy része nem tudta megtenni. A harag túl hirtelen lett úrrá rajta, és túl erős volt. Egyszerűen nem tudta elengedni. Még mindig forrt benne a düh. Meg akarta ölni ezt a fiút. Ez már túl volt a józan ész határán, de mégis meg akarta tenni.
– Caitlin!? – kiáltott rá Sam. A lány hallotta a félelmet a hangjában. – Kérlek!
De Caitlin nem tudta elengedni. Tényleg meg akarta ölni a fiút.
Abban a pillanatban egy vicsorgást hallott, és a szeme sarkából látta a kutyát. A rottweiler már a levegőben volt, és a fogaival Caitlin nyakát vette célba.
Caitlin azonnal reagált. Elengedte Jimbót, és egy mozdulattal elkapta a kutyát a levegőben. Alányúlt, megragadta ez ebet a hasánál, és továbblendítette.
A kutya olyan erővel repült a levegőben, hogy átszállt az egész pajtán. A kutya üvöltése a deszkák törésének hangjával keveredett, ahogy a pajta falát áttörve kirepült az udvarra.
A helyiségben mindenki Caitlinre bámult. Nem tudták feldolgozni azt, aminek épp az imént voltak a szemtanúi. Ez nyilvánvalóan túl volt minden emberi erő és gyorsaság felett, és nem találtak rá magyarázatot. Mindannyian ott álltak, és a szájukat tátva bámultak.
Caitlinen eluralkodtak az érzelmek. A harag. A szomorúság. Nem tudta, mit érez, és többé már önmagában sem bízott. Nem tudott beszélni. Ki kellett jutnia onnan. Tudta, hogy Sam nem fog vele tartani. Ő most már más ember volt.
És ő úgyszintén.
Harmadik fejezet
Caitlin és Caleb lassan sétált a folyó partján. A Hudson ezen oldala elhanyagolt volt, tele elhagyott gyárakkal és üzemanyag tárolókkal, amiket már nem használtak. Minden lepusztult, de legalább békés volt. A folyón hatalmas jégdarabok úsztak lefelé, amelyek lassan szétváltak a márciusi napon. A finom repedések zaja megtöltötte a levegőt. Olyan furcsa módon tükrözték vissza a fényt, hogy túlviláginak tűntek amint a lassú pára felemelkedett a víz felszínéről. Caitlinnek kedve lett volna lesétálni egy ilyen hatalmas jégtáblára, és hagyni, hogy elvigye bárhová, amerre tartott.
Csendben sétáltak, mindketten a saját világukba voltak elmerülve. Caitlin zavarban volt, hogy olyan szembetűnő módon adta ki a dühét Caleb előtt. Szégyellte, hogy olyan erőszakos volt, és nem tudta irányítani a cselekedeteit.
Az öccse miatt is szégyenkezett, hogy úgy viselkedett, és olyan csibészekkel lógott. Ő még soha nem látta így viselkedni ez előtt. Zavarban volt, hogy Calebet kitette ennek. Aligha jó út, hogy megismerkedjen a családjával. A legrosszabbat gondolhatja róla. Ez bántotta őt, jobban, mint bármi.
És ami a legrosszabb, nem tudta merre induljanak el innen. Sam volt a legjobb reményt arra, hogy megtalálják az apját. Nem volt más ötlete. Ha lett volna, már saját maga megtalálta volna, évekkel ezelőtt. Nem tudta, mit mondhatna Calebnek. Vajon most elhagyja? Hát persze. Neki már semmi haszna nem volt, és Calebnek meg kell találnia a kardot. Miért tenné, hogy mégis vele marad?
Ahogy csendben sétáltak, úgy érezte egyre idegesebb lesz, amint arra gondol, hogy Caleb csak a megfelelő időt várja, hogy a szavait megválogatva elmondja neki, hogy el kell mennie. Mint mindenki más az életében.
– Nagyon sajnálom – mondta végül, halkan –, ahogy ott viselkedtem. Sajnálom, hogy elvesztettem az irányítást.
– Ne sajnáld. Semmi rosszat nem tettél. Még tanulod. És te nagyon erős vagy.
– És azt is sajnálom, hogy a bátyám így viselkedett.
Caleb elmosolyodott.
– Ha van valami, amit megtanultam az évszázadok során, azt, hogy nem tudod irányítani a családodat.
Csendben folytatták az útjukat. Caleb a folyót nézte.
– Na és? – kérdezte a lány végül. – Most mi lesz?
A férfi megállt, és ránézett.
– El fogsz menni? – kérdezte bizonytalanul Caitlin.
Caleb a gondolataiba mélyedt.
– El tudsz képzelni bármely más helyet, ahol az apád lehet? Bárki mást, aki ismerte őt? Akármit?
Caitlin már megpróbálta. Semmit nem talált. Abszolút semmit. Megrázta a fejét.
– Kell, hogy legyen valami – mondta határozottan. – Gondolkozz erősebben. Az emlékeidben. Nincs valamilyen emléked?
Caitlin erősen gondolkodott. Becsukta a szemét, és tényleg kényszerítette magát, hogy emlékezzen. Már olyan sokszor tette fel magának ugyanezt a kérdést. Olyan sokszor látta az apját az álmaiban, hogy már nem tudta megmondani mi az álom, és mi a valóság. El tudta mondani, hol látta őt álomról álomra. Mindig ugyanazt az álmot látta. Rohan egy mezőn, az apja ott van a távolban, és ahogy közeledik, az apja mind távolabbra kerül. De ezek csak álmok voltak.
Voltak a villanások, emlékek, amikor fiatal gyermek volt, és valahova elment vele. Valamikor nyáron. Emlékezett az óceánra. És ahogy a víz egyre melegebb lett. De tényleg, nem volt biztos benne, hogy valójában megtörtént. Az emlékek egyre jobban elmosódtak. És nem emlékezett pontosan, hol volt ez a partszakasz.
– Nagyon sajnálom – mondta. – Bárcsak lenne valamim. Ha nem a te kedvedért, legalább az enyémért. Csakhogy fogalmam sincs, hol van. És fogalmam sincs, hogyan keressem meg őt.
Caleb a folyó felé fordult, és nagyot sóhajtott. Kinézett a jégre, és a szeme színe ismét megváltozott, ezúttal tengerszürke lett.
Caitlin érezte, hogy közeleg az idő. Bármelyik pillanatban felé fordulhat, hogy közölje a hírt. Ő most elmegy. Már semmi hasznát nem veszi neki.
Már majdnem kitalált valamit, néhány hazugságot az apjáról, néhány nyomot, csakhogy vele maradjon. De tudta, hogy ezt nem teheti meg vele.
Sírni volt kedve.
– Nem értem – mondta Caleb halkan, még mindig a folyót nézve. – Biztos voltam benne, hogy te vagy az Egyetlen.
Belebámult a csendbe. Mintha órák teltek volna el a lány szemében, miközben várt.
– És van még valami, amit nem értek – mondta végül, majd megfordult, és Caitlinre nézett. A hatalmas szeme hipnotizáló volt. – Érzek valamit, amikor körülötted vagyok. De minden homályos. Másokkal, én mindig láttam az életet, amit megosztottunk egymással, minden alkalommal, amikor az útjaink keresztezték egymást, minden inkarnációban. De veled … ez ködbe vész. Semmit sem látok. Ez soha nem történt még velem ezelőtt. Olyan, mintha … valami akadályozná a látásomat.
– Talán nekünk soha nem volt – válaszolta Caitlin.
Caleb megrázta a fejét.
– Azt látnám. Veled sehogyan sem látom. Még a kettőnk jövőjét sem tudom megnézni. És ez még soha nem történt velem. Soha, a 3000 év alatt. Úgy érzem … valahogy emlékszem rád. Úgy érzem, a határán vagyok annak, hogy mindent lássak. Már majdnem bevillan. De nem akar. És ez az őrületbe kerget.
– Nos, akkor – mondta Caitlin –, talán nincs semmi ez után. Lehet, hogy csak itt, és csak a most van. Talán soha nem volt semmi több, és talán soha nem is lesz.
A lány azonnal megbánta a szavait. Inkább harapta volna le a nyelvét, minthogy ilyen hülyeségeket mondjon, amiket nem is akart. Miért kellett ezt mondania? Ez épp az ellenkezője volt annak, amit gondolt, és amit érzett. Azt akarta mondani: Igen. Én is úgy érzem. Úgy érzem, mintha öröktől fogva veled lennék. És hogy örökké veled leszek. Ehelyett, minden rosszul jött ki. Csak azért, mert ideges volt. És most nem tudta, hogyan vonja vissza a szavait.
De Calebet nem riasztotta el. Ehelyett közelebb lépett, felemelte az egyik kezét, és lassan az arcára helyezte, helyrerakva egy kósza hajtincset. Majd mélyen a lány szemébe nézett. A férfi szeme ezúttal szürkéről kékre változott. Caitlin úgy érezte, hogy azon a szemek a mélyébe látnak. A pillantása ereje elsöprő volt.
A szíve kalapált amint érezte, hogy hatalmas hő emelkedik az egész testében. Úgy érezte, mintha eltévedt volna.
Vajon megpróbál emlékezni? Vagy csak el akar búcsúzni?
Esetleg meg akarja csókolni őt?
Negyedik fejezet
Ha volt valami, amit Kyle jobban gyűlölt az embereknél, azok a politikusok voltak. Nem bírta a pózolásukat, a képmutatásukat, az önbíráskodásukat. Nem bírta az arroganciájukat. És alapjába véve semmit sem bírt bennük. A legtöbbjük alig élt 100 évet. De ő már több mint 5000 évet megélt. Amikor ezek arról beszéltek, hogy „az eddigi tapasztalatok” – na, ettől rosszul volt.
Az volt a sorsa Kyle-nak, hogy velük kellett töltenie az idejét. Minden este politikusokkal sétált, miután felkelt az alvásból, és felment a felszínre a központjukon, a Városházán keresztül. A Blacktide klán már évszázadokkal ezelőtt mélyen befészkelte magát a New York-i Városháza alatt lévő élőhelyére, és mindig is szoros együttműködésben volt a politikusokkal. Sőt, feltételezhetően a legtöbb politikus abban a szobában nyüzsgött, amelyben a klán titkos tagjai voltak, ahol végrehajtották a mindennapi tevékenységeket az egész városban, sőt, az egész államban. Ez a keveredés és az üzletelés az emberekkel egy szükséges rossz volt.
De ezeknek a politikusok túl valódi emberek voltak ahhoz, hogy Kyle libabőrös legyen tőlük. Nem tudta elviselni, hogy velük kellett legyen abban az épületben. Különösen az zavarta, amikor túl közel kerültek hozzá. Amikor sétált, vállát lehajtva mindig keményen meglökte az egyiket. „Hé!” – kiabálták olyankor, de Kyle a fogát csikorgatva ment tovább a folyosó végén levő széles, kétszárnyú ajtó felé.
Megölte volna őket, ha tehette volna. De nem volt szabad megtennie. A klánjának még mindig a Legfelsőbb Tanács előtt kellett felelnie, és valamilyen okból még mindig visszatartották. Várták a pillanatot, amikor örökre eltörölhetik az emberi fajt a föld színéről. Kyle már ezer éve várta, és nem tudta mennyi kell még várnia. Volt néhány szép pillanat a történelemben, amikor már közel jártak a célhoz, amikor megkapták rá az engedélyt. Például 1350-ben, Európában, amikor végül mindnyájan egyetértésre jutottak, és együtt terjesztették el pestist, a fekete halált. Azok voltak a szép idők. Kyle elmosolyodott a gondolatra.
Volt néhány másik szép időszak is, mint a sötét középkor, amikor megengedték, hogy totális háborút vívjanak Európa-szerte, erőszakot és gyilkosságokat kövessenek el milliókon. Kyle szélesen elmosolyodott. Ezek voltak a legnagyszerűbb évszázadok az életében.
De az elmúlt néhány száz évben, a Legfelsőbb Tanács annyira meggyengült, és olyan szánalmas lett. Mintha féltek volna az emberektől. A második világháború szép volt, de olyan behatárolt, és annyira rövid. Többre vágyott. Mióta nem voltak nagy csapások, katasztrófák és járványok, azóta nem voltak igazi háborúk. Olyan volt, mintha a vámpír faj megbénult volna, mintha féltek volna a növekvő számú és hatalmú emberi fajtól.
Most végre közel kerültek. Peckesen lépdelt ki a bejárati ajtón, és ment le a Városháza lépcsőjén. Megszaporázta lépteit, mivel alig várta, hogy a South Street-i tengeri kikötőbe érjen. Egy hatalmas szállítmány várt rá. Több tízezer láda tökéletesen ép, genetikailag módosított bubópestis. Már több száz éve tárolták Európában, az utolsó kitörés óta tökéletesen megőrizték őket. És most módosították a baktériumot, hogy teljesen ellenálló legyen az antibiotikumokkal szemben. És ez mind Kyle-ra várt. Hogy azt tegye velük, amit akar. Hogy új háborút szabadítson rá az amerikai kontinensre. Az saját területén.
Még az eljövendő évszázadokban is emlékezni fognak rá.
Kyle már a gondolattól is hangosan felnevetett, bár az arckifejezése miatt a nevetése inkább vicsorgásnak tűnt.
Persze jelentenie kellett volna Rexiusnak, a klán vezetőjének, de ez csak technikai kérdés volt. Igazság szerint ő akart lenni a vezető. A saját klánja több ezer vámpírja – és valamennyi vámpír a szomszédos klánban –, neki kellene, hogy feleljen. Erősebb lenne, mint valaha is volt.
Kyle már tudta, hogyan szabadítaná ki a pestist: egy hajórakomány a Penn pályaudvarhoz, egy a Grand Centralhoz, és egy a Times Square-re. Mindez tökéletesen időzítve, a csúcsforgalom idején. Ez igazán gördülékennyé tenné a dolgokat. Úgy becsülte, hogy néhány napon belül fél Manhattan fertőzött lenne, és egy másik héten belül egész Manhattan. Ez a járvány gyorsan terjed, és ahogy ők módosították, a levegőben fog terjedni.
A szánalmas emberek persze majd lezárják a várost. Lezárják a hidakat és az alagutakat. Leállítják a légiközlekedést és hajóforgalmat. És ez volt az, amit akart. Bezárják magukat abba a rémületbe, ami az emberek között törne ki. Bezárva, pestisben haldokolva, Kyle és sok ezernyi csatlósa olyan vámpírháborút szabadítana rájuk, amilyet az emberi faj még nem látott. Napokon belül eltörölnének minden New York-it.
És akkor a város az övék lesz. Nem csak a föld alatt, hanem a föld felett is. Ez lesz a kezdet, és a sziréna jelzése felszólítja az összes klánt a többi városban, és minden országban, hogy kövessék a példát. Heteken belül Amerika az övék lenne, ha nem az egész világ. És Kyle lesz az, aki az egészet elindította. Ő lesz az, akire emlékezni fognak. Az egyetlen, aki örökre a föld felszínére emelte a vámpírokat.
Természetesen ők mindig megtalálnák a hasznát az emberiség maradékának. Leigáznák azokat, akit túlélnék, és hatalmas állattenyésztő telepeken tárolnák őket. Kyle ezt igazán élvezné. Meggyőződne arról, hogy mindenki kövér és zsíros legyen, és bármikor, amikor a fajának kedve támad táplálkozni, egy végtelen lehetőség közül választhatnának. Tökéletesen kidolgozott terv. Igen, az emberek jó rabszolgák lesznek. És ínycsiklandozó eleség, ha megfelelően tápláltak.
Kyle-nak még a nyála is kicsordult a gondolatra. Nagyszerű idők vártak rá. És semmi nem állhat az útjába.
Semmi, azazhogy, kivéve azt az átkozott Fehér klánt, akik betelepültek a Cloisters alá. Igen, ők a homokszem a gépezetben. De semmi jelentősebb. Egyszer majd megtalálja azt a borzalmas lányt, Caitlint, és azt a renegát, áruló Calebet, és elvezetik őt a kardhoz. És akkor a Fehér klán védtelen lesz. Semmi sem marad, ami az útjukba állhat.
Kyle majd’ felrobbant a dühtől amint arra az ostoba kislányra gondolt, aki elmenekült a kezei közül. Bolondot csinált belőle.
Ráfordult a Wall Streetre, és egy járókelőt – egy nagydarab embert – a rossz szerencséje vitte az útjába. Ahogy útjaik találkoztak, Kyle teljes erőből nekiütközött a vállával. A férfi hátraesett, és hatalmasat csattant egy falon.
– Hé, haver, mi a probléma?! – üvöltött rá a vasalt öltönybe öltözött férfi.
De Kyle csak gúnyosan mosolygott rá, mire a férfi arckifejezése megváltozott. Egy két méter magas, széles vállú, hatalmas izmokkal rendelkező embernek Kyle nem volt olyan, aki kihívást jelentett volna. A férfi, mérete ellenére mégis gyorsan megfordult, és továbbment. Jobban járt.
Kyle egy kicsit jobban érezte magát, hogy nekiment annak az embernek, de a dühe még mindig lángolt. Egyszer úgyis elkapja azt a lányt. És majd lassan végez vele.
De most nem ennek volt itt az ideje. Ki kellett szellőztesse a fejét. Volt ennél fontosabb dolga is, amire figyelnie kellett. A hajórakományra. Ott, a rakparton.
Vett egy mély levegőt, és lassan elmosolyodott. A rakomány csak egy háztömbnyire van.
Ez lesz az ő karácsonya.
Ötödik fejezet
Sam hatalmas fejfájásra ébredt. Az egyik szemét kinyitva rájött, hogy a pajta padlójára ájult, a szalma közé. Hideg volt. Egyik barátja sem vette a fáradtságot, hogy felszítsa a tüzet az éjszaka előtt. Úgy látszik, mindenki kiütötte magát.