– És hol a fegyver?
– Nem hagytam ott – felelte Firth büszkén. – Nem vagyok ostoba. Megszabadultam tőle.
– És milyen kést használtál? – kérdezte Gareth, fejét törve a lehetséges következményeken. A bűntudatot aggodalom váltotta fel; aprólékosan végiggondolta, milyen nyomokat hagyhatott maga után ez a szerencsétlen idióta, számításba vett minden részletet, ami saját személyéhez vezethet.
– Olyat, amit nem lehet azonosítani – büszkélkedett Firth. – Egy sima, hétköznapi kést. Az istállóban találtam. Volt ott négy másik, mind ugyanolyan. Nem lehet azonosítani – ismételte.
Garethnek elszorult a szíve.
– Rövid kés volt, vörös nyéllel és íves pengével? A falra
volt akasztva, a lovam mellett? Firth bólintott, láthatóan elbizonytalanodott. Gareth dühösen meredt rá.
– Te ostoba! Az a kés könnyen azonosítható!
– De hát nem volt rajta jelzés! – ellenkezett Firth ijedt, remegő hangon.
– A pengén nincs is jel… de a markolaton igen! – kiabálta Gareth. – A nyélen! Nem nézted meg elég gondosan. Te ostoba! – Előrelépett, elvörösödött. – A markolat tövébe belevésték a lovam szimbólumát. Bárki, aki jól ismeri a királyi családot, rájöhet, hogy az a kés az enyém.
Firthre bámult, aki szóhoz sem jutott. Gareth legszívesebben megölte volna.
– Mit csináltál vele? – faggatta a királyfi. – Mondd,
hogy nálad van! Mondd, hogy magaddal hoztad! Kérlek! Firth nagyot nyelt.
– Gondosan megszabadultam tőle. Soha senki nem ta
lálhatja meg. Gareth grimaszt vágott.
– Pontosan hova lett?
– Ledobtam az aknán, ami a kastély szennygyűjtőjébe vezet. Azt óránként ürítik, a folyóba öntik a tartalmát. Ne aggódj, fenséges uram! A kés már a folyó fenekén van.
Váratlanul megszólaltak a kastély harangjai, Gareth pedig megfordult, és a nyitott ablakhoz rohant, elöntötte a pánik. Kinézett, meglátta odakint a tömeget és a káoszt, a kastélyt sokadalom vette körbe. A harangzúgás csak egyetlen dolgot jelenthetett: Firth nem hazudott. Meggyilkolta a királyt.
Gareth érezte, hogy elönti a jeges rémület. Fel nem foghatta, hogy ilyen óriási rémtettet okozott. És hogy pont Firth hajtotta végre ezt a szörnyűséget.
Hirtelen dörömböltek az ajtón, majd a királyi őrség több tagja rontott be a szobába. Gareth abban a pillanatban biztos volt benne, hogy őt jöttek letartóztatni.
Legnagyobb meglepetésére azonban megtorpantak, majd vigyázzba álltak.
– Uram, apádat leszúrták. Lehet, hogy egy orgyilkos van a kastélyban. Mindenképpen maradj itt a szobádban, ahol biztonságban vagy. A király súlyosan megsebesült.
Gareth hátán felállt a szőr az utolsó szó hallatán.
– Megsebesült? – ismételte, és szinte torkán akadt a szó.
– Ezek szerint még mindig életben van?
– Igen, uram. Isten segedelmével felépül majd, és elmondja, ki művelte ezt a szörnyűséget. Apró főhajtás után az őrök kisiettek a helyiségből, becsapva maguk után az ajtót. Garethen úrrá lett a düh, megragadta Firth vállát, átráncigálta a szobán, és nekilökte a kőfalnak.
Firth elkerekedett szemmel bámult rá, rémültnek tűnt, szóhoz sem jutott.
– Mit tettél? – üvöltötte Gareth. – Most mindkettőnknek végünk!
– De hát… de… – dadogott Firth. – De hát biztos voltam benne, hogy meghalt!
– Sok mindenben vagy biztos – felelte Gareth –, és egyikben sincs igazad! – Eszébe jutott valami. – A tőr! – szólt. – Muszáj visszaszereznünk, mielőtt még késő lenne.
– De hát megszabadultam tőle, fenség – ellenkezett Firth. – Már elmosta a folyó!
– Bedobtad a szennyvízgyűjtőbe. Az nem jelenti, hogy már a folyóban van.
– De valószínűleg ott van! – makacskodott Firth.
Gareth nem állhatta tovább a fiú idióta hebegését. Otthagyta, kirohant az ajtón, de Firth a sarkába lihegett.
– Veled megyek. Megmutatom, pontosan hova dobtam
– mondta.
Gareth megállt a folyosón, megfordult, és Firthre meredt. A fiú csupa vér volt, Gareth megdöbbent, hogy az őrök nem vették észre. Csakis a szerencsén múlott. Firth nagyobb teher volt, mint valaha.
– Ezt csak egyszer mondom el – mordult rá Gareth. – Azonnal menj vissza a szobádba, öltözz át, és égesd el a ruháidat! Szabadulj meg a vér minden nyomától! Aztán tűnj el a kastélyból! Ma éjjel maradj távol tőlem! Megértetted?
Ellökte magától Firtht, aztán megfordult, és elrohant. Végigfutott a folyosón, lesietett a kőből kifaragott csigalépcsőn, a kastély legalsó szintje, a szolgák helye felé tartott.
Végre leért az alagsorba, berontott a szolgák közé, többen feléje kapták a fejüket. A szolgák épp hatalmas bödönöket sikáltak, nagy lábasokban forralták a vizet. A téglakemencékben óriási tüzek lobogtak, és a piszkos kötényt viselő szolgák verejtékben úsztak.
A helyiség túlsó végében Gareth megpillantotta a hatalmas szennyvízgyűjtőt, amelybe egy aknából percenként zubogott a mocsok.
A királyfi a legközelebbi szolgához sietett, és kétségbeesetten megragadta a karját.
– Mikor ürítettétek utoljára a szennygyűjtőt? – kérdezte.
– Csupán percekkel ezelőtt vitték ki a folyóhoz, fenség.
Gareth sarkon fordult, kivágtatott a helyiségből, végigrohant a kastély folyosóin, felszaladt a csigalépcsőn, és kisietett a hűvös éjszakába.
Átrohant a gyepen, zihálva nyargalt a folyó felé.
A part közelébe érve búvóhelyet keresett, elrejtőzött egy nagy fa mögé. Figyelte, ahogy két szolga felemeli a nagy vasedényt, és a sebes sodrású folyóba ürítik.
Nem vette le róluk a szemét, végignézte, ahogy fejjel lefelé fordították az edényt, és miután mindent kiürítettek belőle, elindultak vele vissza a kastély felé.
Gareth csak ekkor nyugodott meg végre. Senki sem vette észre a kést. Most már a folyó sodrára volt bízva, a víz elmosta a semmibe. Ha az apja ma éjjel meghal, nem ma-rad nyom, ami a gyilkoshoz vezethetne.
Vagy talán mégis?
Ötödik Fejezet
Thor szorosan követte Reece-t, Khron a sarkában loholt, ahogy az eldugott átjárón kanyarogva a király szobája felé siettek. Reece a kőfalba rejtett, titkos ajtón át vezette őket a folyosóra, és most fáklyával a kezében mutatta az utat. Libasorban haladtak a szűk folyosón, amely szédítően kígyózott-kanyargott a kastély termei közt. Felmentek egy szűk kőlépcsőn, amely egy újabb folyosóra vezetett. Megfordultak, és ismét lépcsővel találták szembe magukat. Thor csak ámult, hogy milyen tekervényes az útvonal.
– Ezt az átjárót évszázadokkal ezelőtt alakították ki a kastélyban – magyarázta Reece menet közben suttogva, a lépcsőn zihálva. – Apám dédapja csináltatta, a harmadik MacGil uralkodó. Egy ostrom után építtette: menekülő útvonal. A sors fintora, hogy azóta egyszer sem voltunk ostrom alatt, és ezeket a folyosókat évszázadok óta nem használják. A bejáratokat be is deszkázták, én fedeztem fel őket, még gyerekként. Időnként szeretek úgy járkálni a kastélyban, hogy senki sem tudja, hol vagyok. Amikor kisebbek voltunk, Gwen, Godfrey meg én sokat bújócskáztunk itt. Kendrick már túl nagy volt hozzá, Gareth pedig nem szeretett velünk játszani. Nem hoztunk magunkkal fáklyát, ez volt a szabály. Vaksötétben maradtunk. Irtó félelmetes volt.
Thor igyekezett nem lemaradni, miközben Reece döbbenetes virtuozitással haladt előre a folyosón, nyilvánvalóan fejben tartotta az útvonal minden egyes lépését.
– Hogy vagy képes észben tartani ezt a kacskaringós utat? – ámult Thor.
– Magányos gyerekkora van egy fiúnak ebben a kastélyban – folytatta a magyarázatot Reece –, főleg, ha minden testvére idősebb nála, és nincs semmi elfoglaltsága, amíg elég nagy nem lesz, hogy beálljon a légióba. Így hát már kisfiúként elszántam magam, hogy felfedezem a kastély minden zegét-zugát.
Ismét elfordultak, lementek három lépcsőfokon, át a falba vágott szűk nyíláson, majd ismét le egy hosszú lépcsőn. Végül Reece megállt egy vastag tölgyfa ajtó előtt, amelyet vastagon belepett a por. Az ajtóhoz nyomta a fülét, hallgatózott. Thor melléje húzódott.
– Milyen ajtó ez? – kérdezte.
– Pszt! – felelte Reece.
Thor csöndben maradt, maga is az ajtóhoz simult, hegyezte a fülét. Khron mögöttük ácsorgott, felnézett a két fiúra.
– Apám szobájának hátsó ajtaja – suttogta Reece. – Hallani akarom, ki van vele. Thor fülelt, dübörgő szívvel hallgatta az ajtó mögül tompán kiszűrődő hangokat.
– Úgy hallom, tele a szoba – mondta Reece. Thor felé fordult, komoly tekintetet vetett barátjára. – Kész tűzfészekbe lépsz be. Biztos, hogy odabent van apám minden tábornoka, az egész tanácsa, az összes bizalmasa, a családja… egy szóval mindenki. És biztos, hogy mindegyikük el akar fogatni téged, az állítólagos gyilkosát. Egy vérszomjas csürhe közé lépsz. Ha az apám még mindig azt hiszi, hogy te próbáltad meggyilkolni, neked véged. Biztos, hogy ezt akarod tenni?
Thor nagyot nyelt. Most vagy soha. Kiszáradt a torka, ahogy rádöbbent: ez most élete egyik fordulópontja. Könnyű lenne most rögtön sarkon fordulni, és elmenekülni. Biztonságban élhetne valahol messze, távol Királyudvarhelytől. Vagy beléphet azon az ajtón, és akkor talán egész hátralévő életét a kastély börtönében kell tengetnie, az ottani csőcselékkel… vagy akár ki is végezhetik.
Mély levegőt vett, és meghozta a döntést. Szembe kell néznie a félelmeivel. Nem hátrálhat meg.
Bólintott. Félt kinyitni a száját, attól tartott, hogy ha megszólal, talán meggondolja magát.
Reece viszonozta a biccentést, helyeslő arckifejezéssel, majd lenyomta a vaskilincset, és vállával betolta az ajtót.
Thor hunyorgott az éles fáklyafényben, ahogy kinyílt az ajtó. Egyszeriben a király hálószobájának közepén találta magát, Khron és Reece az oldalán álltak.
Legalább két tucat ember tolongott a király körül, aki az ágyában feküdt; egyesek fölé hajoltak, mások térdeltek. Az uralkodót tanácsadói és tábornokai vették körbe, s jelen volt még Argon, a királyné, Kendrick, Godfrey… még Gwendolyn is. Virrasztás volt ez, Thor egy család magánügyébe tolakodott be éppen.
A helyiségben komor hangulat uralkodott, az arcokon zord kifejezés ült. MacGil párnákra támaszkodott, Thor megkönnyebbülten látta, hogy él – legalábbis még.
Mindenki egyszerre fordult feléjük, megdöbbenve Thor és Reece váratlan felbukkanásán. Thor realizálta, mennyire sokkolhatta a jelenlévőket, hogy ők egyszeriben megjelentek itt a szoba közepén, betoppanva a kőfalba vágott titkos ajtón.
– Ez az a fiú! – kiabálta valaki a sokadalomból, felállt, és gyűlölködve mutatott Thorra. – Ő az, aki próbálta megmérgezni a királyt!
Őrök siettek feléje a szoba minden sarkából. Thornak fogalma sem volt, mit tegyen. Legszívesebben sarkon fordult volna, hogy menekülőre fogja, de tudta: szembe kell néznie a dühös tömeggel, muszáj kibékülnie a királlyal. Így hát összeszedte minden bátorságát, miközben az őrök egyre közeledtek. A mellette álló Khron vicsorgott, óva intve a támadókat.
Thor egyszeriben érezte, hogy elönti a hőség, erő áramlik át rajta; önkéntelenül felemelte fél karját, az őrök felé tartotta a tenyerét, és feléjük irányította az energiát.
Döbbenten látta, hogy mind megállnak menet közben, tőle alig egy méterre megtorpannak, mintha szó szerint megdermedtek volna. Akármi is volt a Thorban növekvő erő, megóvta őt a támadóktól.
– Hogy merészelsz betörni ide, és varázslatot használni, te kölyök?! – kiabálta a kardját kirántva Brom tábornok, a király fővezére. – Nem elég, hogy egyszer már megpróbáltál végezni a királyunkkal?
Kardjával a kezében Thor felé közeledett, a fiú pedig érezte, hogy elönti az erő, jobban, mint valaha. Egyszerűen lehunyta a szemét, és összpontosított. Megérezte Brom kardjának energiáját, az alakját, a pengéjét, és valahogyan eggyé vált vele. Az elméjével ráparancsolt, hogy dermedjen meg.
Brom megtorpant, elkerekedett szemmel állt.
– Argon! – perdült meg a tábornok kiabálva. – Most azonnal állítsd le ezt a varázslatot! Állítsd le ezt a kölyköt!
A druida kilépett a tömegből, és lassan hátratolta a csuklyáját. Fürkésző, lángoló tekintettel meredt Thorra.
– Nem látom okát, hogy megállítsam – felelte Bromnak.
– Nem ártó szándékkal jött.
– Megőrültél? Kis híján végzett a királyunkkal!
– Mondod te – felelte Argon. – Én nem így látom.
– Hagyjátok! – szólt egy reszelős, mély hang.
Mindenki MacGil felé fordult, aki felült az ágyon. Ködös tekintettel nézett a csődületre. Láthatóan nagy erőfeszítésébe került a beszéd.
– Beszélni akarok a fiúval. Nem ő döfött le. Láttam a támadóm, egy férfi arcát, valaki más volt. Thor ártatlan.
A sokadalom lassan lehiggadt, így Thor is, és lassan kiengedte őket elméje uralma alól. Az őrök elhátráltak, gyanakodva nézték Thort, mintha a fiú egy idegen világ szülötte lett volna, és vonakodva dugták vissza kardjukat a hüvelybe.
– Beszélni akarok Thorral – mondta MacGil. – Négyszemközt. Menjetek ki! Mind!
– De felség! – ellenkezett Brom. – Tényleg nem tartod ezt veszélyesnek? Biztonságos kettesben maradnod a fiúval?
– Egy ujjal se nyúljatok Thorhoz! – parancsolta MacGil.
– Most pedig hagyjatok magunkra! Mindenki távozzon! A családom is.
A szobára nyomasztó csönd borult, ahogy az emberek egymást bámulták, láthatóan nem tudták, mi tévők legyenek. Thor földbe gyökerezett lábbal állt, alig volt képes felfogni ezt az egészet.
A többiek, beleértve a királyi családot, egyesével elhagyták a szobát, Reece magával vitte Khront. A helyiség, amely pillanatokkal ezelőtt még tele volt emberekkel, egyszeriben üresen maradt.
Az ajtó bezárult. Thor és a király kettesben maradtak, egyedül voltak a csöndben. A fiú el sem bírta hinni. Nem voltak rá szavak, mennyire fájt látnia a királyt így heverni az ágyon, ilyen sápadtan, ekkora kínok között. Nem tudta, miért, de szinte úgy érezte, mintha részben ő maga is ott haldoklana, azon az ágyon. Mindennél jobban vágyott arra, hogy az uralkodó felépüljön.
– Gyere ide, fiam – szólt MacGil gyengén, rekedten, suttogásnál alig hangosabban.
Thor fejet hajtott, és a királyhoz sietett, letérdelt az ágy mellett. Az uralkodó ernyedten feléje nyújtotta a karját, Thor megcsókolta a kézfejét.
A fiú felnézett, és látta, hogy MacGil gyengén mosolyog rá. Thor meglepetten érezte, hogy patakzik a könnye.
– Felséges királyom – kezdte hadarva Thor, mert már nem bírta magába fojtani –, kérlek, higgy nekem: nem én akartalak megmérgezni. Csupán azért tudtam a méregről, mert álmodtam róla. Valamilyen erő sugallta, amit nem értek. Csak figyelmeztetni akartalak. Kérlek, higgy nekem…
MacGil feltartotta a kezét, és Thor elhallgatott.
– Tévedtem, hogy bűnösnek hittelek – szólt a király. – De erre csak akkor jöttem rá, amikor az orgyilkos leszúrt. Te csupán az életemet próbáltad menteni. Bocsáss meg nekem! Te hűséges voltál hozzám. Talán te vagy udvarom egyetlen hű tagja.
– Bárcsak tévedtem volna! – felelte Thor. – Bár biztonságban lennél! Bár illúziónak bizonyultak volna az álmaim, bár ne esett volna bajod! De talán valóban tévedtem. Talán felépülsz.
MacGil a fejét csóválta.
– A végét járom – mondta Thornak. A fiú nagyot nyelt, remélve, hogy az uralkodó téved, bár megérezte: igazat szól.
– Tudod, ki követte el ezt a szörnyűséget, felséges úr? – tette fel Thor a kérdést, amely az álma óta nem ment ki a fejéből. El sem tudta képzelni, ki és miért akarná meggyilkolni a királyt.
MacGil felnézett a mennyezetre, kimerülten pislogott.
– Láttam az arcát. Jól ismerem azt az arcot. De valamiért képtelen vagyok hozzá nevet párosítani. – Visszafordult Thor felé. – Most már nem számít. A végét járom. Akárki keze által halok is meg, a vég ugyanaz. Most már csak az számít – szólt, majd kinyújtotta a kezét, és olyan erővel ragadta meg Thor csuklóját, ami meglepte a fiút –, hogy mi történik, miután meghalok. Ez a királyság király nélkül fog maradni.