Thor nem értette, mi történik. Miért hagyta itt őket ilyen hirtelen? Mellette Khron szűkölni kezdett.
Mire Thor feldolgozta volna a látottakat, felértek a dombtetőre az öreg toronyhoz. Azt hitték, kopár, lakatlan földeken kívül semmit sem fognak látni.
A légió tagjainak kis csoportja azonban hirtelen meghőkölt. Mindannyian megdermedtek az eléjük táruló látványtól.
Velük szemben várakozott az egész McCloud hadsereg.
Belesétáltak egy csapda kellős közepébe.
Negyedik fejezet
Gwendolyn utat tört magának a tömegben Királyudvarhely kanyargós utcáin, nyomában a Godfrey-t cipelő Akorth-tal és Fultonnel. Elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, odaérnek a gyógyítóhoz. Godfrey nem halhat meg, azok után nem, amin együtt keresztülmentek, így meg végképp nem. Szinte látta maga előtt Gareth önelégült mosolyát, amikor megkapja Godfrey halálhírét – és eltökélt szándéka volt ezen változtatni. Bárcsak előbb talált volna rá a testvérére!
Ahogy Gwen befordult egy sarkon és a térre ért, a tömeg egyre sűrűbb lett. Felnézett, és meglátta Firth-t. Teste még mindig az akasztófán lógott, a hurok szorosan nyaka körül, himbálózása mindenki figyelmét megragadta. A lány ösztönösen elfordult. Szörnyű látvány volt, emlékeztető bátyja aljasságára. Akármerre fordult, mindenütt látta. Furcsa volt belegondolni, hogy egy nappal korábban még beszélt Firth-szel – most meg itt himbálódzik a teste. Egyszerűen úgy érezte, a halál körülzárja – és érte is eljön.
Gwen bármennyire is szeretett volna megfordulni és másik útvonalat választani, tudta, hogy a téren át vezet a leggyorsabb út a gyógyítóhoz, és nem az a fajta volt, akit a félelmei irányítanak; kényszerítette magát, hogy átvonuljon a gerenda alatt, mindjárt a lógó test alatt. Meglepetten vette észre a királyi hóhért fekete köpenyében, amint elállja az útját.
Először azt hitte, ő is meg akarja ölni – de aztán meghajolt előtte.
- Hölgyem – szólította meg alázatosan, fejét tiszteletteljesen lehajtva – Még nem kaptam királyi utasítást, mit csináljak a holttesttel. Nem tudom, hogy megfelelő temetés jár-e neki, vagy egyszerűen csak dobjam tömegsírba.
Gwen megállt, bosszantotta, hogy a döntés súlya az ő vállára nehezedik; Akorth és Fulton megállt mellette. Felnézett, hunyorgott a napsütésben, a test alig egy méterre a feje fölött himbálódzott. Már majdnem úgy döntött, hogy továbbhalad és figyelmen kívül hagyja a kérdést, de valami eszébe jutott. Igazságot akart szolgáltatni az apjának.
Vesd tömegsírba! – válaszolta – Jelöletlenül. Ne legyen rendes szertartás! Azt akarom, hogy örökre kitörlődjön az emlékezetből a neve.
A férfi bólintott, jelezve, hogy megértette a parancsot. Gwen végre egy kis elégtételt érzett.
Elvégre tulajdonképpen ez az ember gyilkolta meg az apját. Bár gyűlölte az erőszakot, egyetlen könnycseppet sem ejtett Firth-ért. Érezte, hogy apja szelleme vele van ebben a pillanatban, erősebb, mint valaha, és talán békét is lelt.
És még valami – tette hozzá megállítva a hóhért – Vágd le a kötélről!
Most azonnal, hölgyem? – tudakolta a hóhér – De a király azt az utasítást adta, hogy maradjon kint, amíg még van belőle valami.
Gwen megrázta a fejét.
Most – ismételte el – Ez a király új parancsa – hazudta.
A hóhér meghajolt és elsietett, hogy levágja a holttestet.
Gwen ismét érzett egy kis elégtételt. Nem volt kétsége afelől, hogy Gareth időnként kitekinget az ablakán Firth testére – annak eltűnése feldühíti majd, hiszen emlékeztetőként szolgál arról, hogy a dolgok nem mindig úgy mennek, ahogy eltervezte.
Gwen már épp indulni készült, amikor meghallotta a semmihez sem hasonlítható sivítást; megállt és megfordult, és a magasban Estopheles, a sólyom gubbasztott a fán. Felemelte a kezét, hogy eltakarja a napfényt és megbizonyosodjon róla, hogy nem csal a szeme. Estopheles újra felrikoltott, kitárta, majd összezárta szárnyait.
Gwen érezte, hogy a madárban lakozik az apja szelleme. A lelke, amely olyan nyugtalan volt, talán most egy lépéssel közelebb került a békéhez.
Gwennek hirtelen támadt egy ötlete; füttyentett és kinyújtotta egyik karját, és Estopheles felröppent és leszállt Gwen csuklójára. A madár nehéz volt, és karmait a lány bőrébe vájta.
- Repülj Thorhoz! – suttogta a madárnak – Találd meg a harcmezőn! Védd meg! INDULJ! – kiáltotta felemelve a karját.
Nézte, ahogy Estopheles csapkod a szárnyaival, felszáll, majd egyre magasabbra emelkedik.
Imádkozott, hogy működjön a terve. Volt valami rejtélyes ebben a madárban, különösen a Thorhoz fűződő kapcsolatában, és Gwen tudta, bármi lehetséges.
Folytatta útját a kanyargós utcákon a gyógyító háza felé. Több boltíves kapu alatt haladtak át, miközben elhagyták a várost. Olyan gyorsan mozgott, amilyen gyorsan csak tudott, és magában imádkozott, hogy Godfrey kitartson addig, amíg segítséget nem kap.
A második nap már lejjebb ereszkedett az égen, mire felértek egy dombra Királyudvarhely külső részén, és megpillantották a gyógyító kunyhóját. Egyszerű, egyszobás házikó volt fehér agyagfalakkal. Minden oldalán volt egy ablak, elöl pedig egy kis, boltíves tölgyfaajtó. A tetőről különböző színű és fajtájú növények csüngtek le, keretezve a házat. Körülötte burjánzó gyógynövénykert és virágok minden elképzelhető színben és méretben. Ez olyan hatást keltett, mintha a házikót lepottyantották volna egy üvegház kellős közepére.
Gwen az ajtóhoz rohant, megragadta a kopogtatót, és többször is megütötte vele az ajtót, amely kinyílt, és megjelent benne a gyógyító döbbent arca.
Illepra. Egész életében a királyi család gyógyítójaként működött, része volt Gwen életének, mióta megtanult járni. És mégis, Illeprának sikerült fiatalnak tűnnie – sőt, alig nézett ki idősebbnek, mint Gwen. Bőre szinte izzott, sugárzott, körülölelve kedves, zöld szemét, és ettől úgy tűnt, aligha több, mint 18 éves. Gwen tisztában volt vele, hogy ennél jóval idősebb, tudta, hogy megjelenése megtévesztő, és azt is, hogy Illepra az egyik legokosabb és legtehetségesebb ember, akivel valaha találkozott.
Illepra tekintete Godfrey-ra vetődött, és rögtön megértette, miért jöttek. Amint felismerte, hogy sürgősen cselekedni kell, nem is udvariaskodott, szeme tágra nyílt az aggodalomtól. Elsuhant Gwen mellett, és Godfrey-hoz sietett, tenyerét a homlokára tette. Összevonta a szemöldökét.
Hozzátok be – parancsolta kapkodva a két férfinak – méghozzá gyorsan!
Illepra visszament a házba, szélesebbre tárta az ajtót, a fiúk is besiettek utána a házba.
Gwen követte őket, bebújt az alacsony bejárati ajtón, és becsukta maga mögött.
Bent félhomály uralkodott, kellett egy kis idő, míg hozzászokott a szeme. Miután ez
megtörtént, pont olyannak találta a kunyhót, mint amilyenre kislánykorából emlékezett: kicsi, fényes, tiszta, és telis-tele van növényekkel, gyógyfüvekkel és különféle bájitalokkal.
Tegyétek le ide! – utasította a férfiakat Illepra; Gwen még sosem hallotta ilyen komolynak a hangját – Arra az ágyra a sarokban. Vegyétek le az ingjét és a cipőjét! Aztán hagyjatok itt vele!
Akorth és Fulton úgy tettek, ahogy kívánta. Miközben kisiettek az ajtón, Gwen megragadta
Akorth karját.
Álljatok őrt az ajtó előtt! – parancsolta – Akárki is akart Godfrey életére törni, talán megint megpróbálja. Vagy az enyémre.
Akorth bólintott, majd Fultonnel együtt kimentek, és becsukták maguk mögött az ajtót.
Mióta van ilyen állapotban? – kérdezte Illepra sietősen, rá se pillantva Gwenre, mivel azzal volt elfoglalva, hogy megvizsgálja Godfrey-t: végigtapogatta a csuklóját, a hasát, a torkát.
Tegnap éjjel óta – válaszolta Gwen.
Tegnap éjjel óta! – visszhangozta Illepra, miközben nyugtalanul ingatta a fejét.
Hosszú ideig csendben vizsgálta, az arca egyre inkább elsötétült.
Ez nagyon nem jó – szólalt meg végül.
Megint a fiú homlokára helyezte a tenyerét. Ezúttal behunyta a szemét, és nagy levegőket
vett. Sűrű csend ült a szobán, Gwen kezdte elveszíteni az időérzékét.
Méreg – suttogta végül Illepra, szeme még mindig csukva, mintha ozmózison keresztül olvasta volna ki az állapotát.
Gwen mindig csodálta a képességeit; még sosem tévedett, élete folyamán egyszer sem. Több
életet mentett meg, mint amennyit a hadsereg elragadott. Gwen kíváncsi volt, úgy sajátította-e el a tudást, vagy örökölte; Illepra édesanyja is gyógyító volt, és az ő anyja is. Mindezek ellenére Illepra minden ébren töltött percét bájitalok és a gyógyítás művészetének tanulmányozásával töltötte.
Rendkívül erős méreg – tette hozzá Illepra határozottabban – Olyasmi, amivel ritkán találkozom. Nagyon drága. Akárki is akarta megölni, tudta, mit csinál. Szinte hihetetlen, hogy nem halt bele. A testvéred jóval erősebb, mint hinnénk.
Az apámtól örökölte – mondta Gwen – Bivalyerős volt. Ahogy az összes MacGil király.
Illepra átsétált a szobán, és különböző gyógynövényeket kevert össze és kezdett el felaprítani,
majd megőrölni, közben valami folyadékot is hozzáadott. Amikor elkészült, sűrű, zöld balzsamot kapott, amellyel megtöltötte a tenyerét, és visszasietett Godfrey-hoz. Bekente vele a torkát, a hóna alatt és a homlokán. Amikor befejezte, újra átvágott a szobán, megfogott egy üveget, és több folyadékot öntött bele: pirosat, barnát és lilát. Miközben elegyítette őket, a főzet sistergett és bugyogott. Hosszú fakanállal kavargatta, majd visszasietett Godfrey-hoz, és az ajkához emelte az elixírt.
Godfrey nem mozdult; Illepra felemelte a fejét, és valahogy a szájába erőltette a bájitalt. Nagy része végigfolyt az arcán, de néhány csepp azért így is lement a torkán.
Illepra letörölte a folyadékot a szájáról és az álláról, majd hátradőlt és felsóhajtott.
Túl fogja élni? – tudakolta Gwen kétségbeesetten.
Talán – válaszolta gondterhelten – Én mindent megtettem, de ez nem elég. A sors kezében van az élete.
Mit tehetek? – kérdezte Gwen.
Megfordult, és Gwenre bámult.
Imádkozz érte! Hosszú lesz az éjszaka.
Ötödik fejezet
Kendrick még sosem tapasztalta meg, mi is az a szabadság – az igazi szabadság – eddig a napig. A börtönben bezárva töltött idő megváltoztatta az életről alkotott elképzelését. Most már minden apróságot értékelt – a nap melegét, a hajába kapó szelet, azt, hogy a szabadban lehet. Az, hogy lóháton ülhetett, és érezte, ahogy sebesen halad előre, hogy visszakapta a fegyverzetét és bajtársai oldalán harcolhatott, olyan érzéssel töltötte el, mintha ágyúból lőtték volna ki. Olyan vakmerőnek érezte magát, mint még soha.
Kendrick kissé előrehajolva vágtatott, jó barátja, Atme oldalán. Rendkívül hálás volt, hogy ő is harcba szállhat testvéreivel együtt, nem kell kihagynia ezt a csatát, és már alig várta, hogy felszabadíthassa szülővárosát a McCloudok uralma alól – és hogy azok megfizessenek a bitorlásért. Késztetést érzett a vérontásra, de tudta, hogy haragjának igazi célpontja nem a McCloud sereg, hanem tulajdon öccse, Gareth. Soha nem bocsátja meg neki, hogy börtönbe vetette, megvádolta az apja meggyilkolásával, társai szeme láttára vitette el – és megpróbálta kivégeztetni. Kendrick bosszút akart állni Gareth-en, de mivel erre nem nyílt lehetősége, legalábbis ma nem, a McCloudokon akarta kitölteni a haragját.
Ha azonban visszatér Királyudvarhelyre, elrendezi a dolgokat. Mindent meg fog tenni, hogy öccsét letaszítsa a trónról, és elérje, hogy húga, Gwendolyn legyen az új uralkodó.
A kifosztott város közelébe értek. Hatalmas, gomolygó fekete füstfelhők úsztak feléjük, maró füsttel töltötték meg Kendrick orrát. Fájdalmas volt így látni egy MacGil várost. Ha az apja még élne, ez soha nem történhetett volna meg; sőt még akkor sem, ha Gareth nem állítja őt félre. Gyalázatos volt ez az egész, a MacGilek és az Ezüstcsapat szégyenfoltja. Kendrick imádkozott, hogy ne legyen túl késő ahhoz, hogy megmentse ezeket az embereket. Remélte, hogy a McCloudok nem töltöttek itt túl sok időt, nem sebesítettek vagy öltek meg túl sok embert.
Megsarkantyúzta a lovát és a többiek elé lovagolt. A csapat akár egy méhraj zúdult a város kitárt kapui felé. Ahogy berontottak a városba, Kendrick előrántotta a kardját, várta a találkozást az ellenséges McCloud sereggel. Nagyot kiáltott, akárcsak a többi férfi körülötte, megsokszorozva erejét az ütközetre.
Ahogy azonban áthaladt a kapun, a város poros terére érve letaglózta a látvány: a nagy semmi. Mindenütt a megszállás-rombolás árulkodó jelei: tüzek, feldúlt otthonok, holttestek egymás hegyén-hátán, nők a földön csúszva. Leölt állatok, vér a falakon. Itt mészárlás volt. A McCloudok halomra ölték ezeket az ártatlan embereket. Kendrick már a gondolattól is undorodott. Gyáva népség!
Az is megdöbbentette Kendricket menet közben, hogy a McCloudok nem voltak sehol. Egyszerűen nem fért a fejébe. Olyan volt, mintha az egész hadsereg szándékosan hagyta volna el a helyet, mintha tudták volna, hogy jönnek. A tüzek még mindig égtek, így egyértelmű volt, hogy okkal gyújtották őket.
Kezdett egyértelművé válni Kendrick számára, hogy ez az egész csak egy csali. Hogy a McCloudok csak ide akarták csábítani a MacGil hadsereget.
De vajon miért?
Kendrick hirtelen megpördült, körülnézett, kétségbeesetten kutatott tekintetével, hogy hiányzik-e valaki a csapatból, akit esetleg egy másik helyszínre csalogathattak. Furcsa megérzése támadt: talán mindez előre el volt rendezve csak azért, hogy a csapat egy részét elválassza tőlük, és csapdába csalja őket. Végigpásztázta a sereget azon tűnődve, vajon ki hiányzik.
És akkor beugrott neki. Egy ember hiányzott. A fegyverhordozója.
Thor.
Hatodik fejezet
Thor a hegy tetején ült a lován, mellette a légió tagjainak egy csoportja és Krohn. Az elé táruló elképesztő látványt szemlélte: ameddig a szem ellát, McCloud csapatok lóháton, rettentő hadsereg, és csak rájuk vártak. Átvágták őket. Forg szándékosan vezette őket ide, elárulta őket. De miért?
Thor nyelt egyet, lenézett arra, ami úgy tűnt, a biztos halált jelenti számára.
Hatalmas csatakiáltás hangzott fel, ahogy a McCloud sereg hirtelen támadásba lendült. Még néhány száz méterrel odébb voltak, de gyorsan haladtak. Thor hátranézett a válla fölött, de nem látott erősítést. Teljesen egyedül voltak.
Tudta, hogy nincs más választásuk, mint utoljára szembenézni az ellenséggel ezen a kis dombon, az elhagyott torony mellett. Elképesztően rosszak voltak az esélyeik, egyszerűen nem nyerhettek. De ha legyőzik is, bátran, férfi módjára fog szembenézni velük. A légió sokszor megtanította erre. A meghátrálás nem jöhetett szóba; Thor felkészült, hogy szembenézzen a halállal.
Thor megfordult és a barátai arcára nézett, és észrevette, hogy ők is halálsápadtak a félelemtől; látta a szemükben a halált. De mindezek ellenére bátrak maradtak. Egyikük sem rezzent össze vagy fordult meg és menekült el, pedig a lovaik ijedten ágaskodtak. A légió egység volt. Nem pusztán barátok voltak: a százpróba testvérekké kovácsolta őket. Egyikük sem hagyná itt a többit. Mindnyájan fogadalmat tettek, és most a becsületük volt a tét. És a légió tagjainak a becsület szentebb volt, mint a vér.
Uraim, azt hiszem, vár ránk egy ütközet – jelentette be lassan Reece, ahogy előrehajolt és kivonta a kardját.