– Olyan volt, mintha… elöntött volna az erő – mondta a fiú. – Olyan erő, amiről nem is tudtam, hogy bennem van.
– Az energiamező – felelte Argon. – Egy napon jól fogod ismerni. Még azt is megtanulhatod, hogyan irányítsd.
Thor a vállát szorongatta. Borzasztóan fájt. A kezére nézett, és látta, hogy csupa vér. Szédelgett és aggódott, hogy mi lesz vele, ha nem kap segítséget.
Argon hármat lépett előre, megragadta Thor másik kezét, a sebre szorította, majd hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét.
Melegség futott végig a karján. Kezén másodpercek alatt felszáradt a ragadós vér, és a fájdalom is enyhülni kezdett.
Megint ránézett a kezére. Semmit sem értett. Meggyógyult. Csupán három heg maradt ott, ahol a karmok felhasították, de azok is olyanok, mintha több napja sebezték volna meg. A vágások összezárultak. A vérzés elállt.
Meghökkenten nézett Argonra.
– Ezt hogy csináltad? – kérdezte.
Argon elmosolyodott.
– Nem én. Te csináltad. Én csupán irányítottam az erődet.
– De bennem nincs meg az erő, amivel gyógyítani lehet – felelte bambán Thor.
– Csakugyan? – kérdezte Argon.
– Nem értem. Az egésznek semmi értelme! – türelmetlenke
dett a fiú. – Kérlek, magyarázd el! Argon nem nézett rá.
– Vannak dolgok, amiket később kell megtanulnod.
Thornak eszébe jutott valami.
– Ez azt jelenti, hogy beléphetek a király légiójába? – kérdezte izgatottan. – Ha meg tudom ölni a syboldot, akkor megbirkózom más fiúkkal is!
– Biztosan – felelte a druida.
– De a testvéreimet választották, nem engem.
– A testvéreid nem tudták volna megölni ezt a fenevadat. Thor a druidára nézett, gondolkozott.
– De már elutasítottak. Hogyan csatlakozhatok hozzájuk?
– Mióta van szüksége egy harcosnak a felhívásra? – kérdezte Argon.
Szavai szíven találták a fiút. Thor érezte, hogy a teste átmelegszik.
– Azt mondod, csak úgy menjek oda? Hívatlanul?
Argon mosolygott.
– Te teremted meg a sorsod. Nem mások.
Thor pislogott. A következő pillanatban Argon eltűnt.
A fiú nem hitt a szemének. Körülnézett, de a varázslónak
nyoma sem volt.
– Ide! – hallotta a hangot egy hatalmas szikla tetejéről. Azonnal kapaszkodni kezdett.
Ám Argon nem volt a szikla tetején.
Viszont a magasból átláthatott az Éjsötéterdő lombkoronája
felett. Felfedezte, hol ér véget az erdő, meglátta a második nap sötétzöld alkonyfényében a királyudvarhelyi utat.
– Az útra neked kell rálépned – hallotta a hangot. – Ha mersz.
Ismét megpördült maga körül, de nem volt ott senki. Csak a visszhangot hallotta. Mégis tudta, hogy Argon ott van valahol, ő noszogatja. A szíve mélyén érezte, hogy a druidának igaza van.
Habozás nélkül lemászott a szikláról és elindult a fák között a távoli út felé.
A saját sorsa elé.
Harmadik Fejezet
MacGil király – keménykötésű, hordómellű férfi, akinek sűrű haja-szakálla erősen őszült, és magas homlokára túl sok csata vont barázdát – oldalán királynéjával állt a vár fokán, és figyelték az éppen elkezdődött ünnepséget. A mélyben a látóhatárig nyúlt el a fejedelmi birtok, az ősi kőfalakkal védett, gazdag város: Királyudvarhely. A kanyargós utcák szövevényében változatos méretű és alakú kőépületek sorakoztak: a harcosok, a várnép, az Ezüstlovagok, a légió, az őrség szállása, az istállók, a kaszárnyák, a fegyvertár, és közöttük házak százai, azoké, akik úgy döntöttek, hogy a városfalakon belül kívánnak lakni. Az épületeket sokhektáros pázsitok, a királyi kertek, kikövezett terek, bővizű szökőkutak választották el. Királyudvarhelyet sok száz éve szépítették, MacGil előtt az apja meg a nagyapja, de most ért igazán a dicsősége csúcsra. Kétségtelenül a Gyűrű Nyugati Királyságának legbiztonságosabb erődje volt.
MacGilt szolgálták a legjobb és leghűségesebb harcosok, akik valaha jutottak uralkodónak. Amióta élt, senki sem merte megtámadni. Ő volt a hetedik MacGil a trónon, jó és bölcs király, aki harminckét éve uralkodott. Országában bőven termet a föld, hadseregét megduplázta, városait megnövelte, népéhez bőkezű volt, senki sem panaszkodott rá. Nagylelkű királyként ismerték, az ország sose volt még olyan gazdag és békés, mint az ő uralkodása alatt.
Különös módon éppen ez vette el MacGil álmát. Ismerte a történelmet: még sosem fordult elő ilyen hosszú béke. Már nem azon emésztette magát, megtámadják-e, hanem azon, mikor. És honnan.
A legnagyobb fenyegetés természetesen a Gyűrűn kívülről volt várható, a barbárok Vadonából, amely magába foglalta a külső Vadont, és leigázott minden népet a Gyűrűn kívül és a Szakadékon túl. MacGilnek és az őt megelőző hét nemzedéknek a Vadon sosem jelentett közvetlen fenyegetést, amit a királyság a kivételes földrajzi adottságainak köszönhetett, ugyanis tökéletes kör, illetve gyűrű alakú volt. A világ többi részétől mérföldnyi széles, mély szakadék választotta el, és energiapajzs védte, amely a MacGilek uralmának kezdete óta működött, így hát nem nagyon kellett tartania a barbároktól. A vademberek többször megtámadták őket, hogy áttörjék a pajzsot, és keresztülvágjanak a Szakadékon, de egyszer sem jártak sikerrel. Ameddig MacGil és népe meghúzódik a Gyűrűben, számukra nem létezik külső fenyegetés.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy belülről semmi sem fenyeget. Mostanában épp emiatt nem alhatott MacGil. Tulajdonképpen éppen ez volt az indok a mai ünneplésre: az idősebb lányának a menyegzője. Ezt a házasságot kifejezetten azért tervelte ki, hogy lecsillapítsa ellenségeit, fenntartsa a törékeny békét a Gyűrű Keleti és Nyugati Királyságai között.
A Gyűrűt, amelynek sugara jó ötszáz mérföld volt, középen hegyvonulat osztotta ketté. Ez volt a Felföld. A Felföld túloldalán terült el a Keleti Királyság, amely a Gyűrű másik felét foglalta magába. Ebben a királyságban az évszázados vetélytársak, a McCloudok uralkodtak, akik mindig is igyekeztek felrúgni a MacGilekkel kötött, ingatag békét. A McCloudok elégedetlenek voltak a nekik jutott területekkel, meg voltak győződve róla, hogy az ő földjük kevésbé termékeny. A Felföldért is harcoltak, ragaszkodtak hozzá, hogy az egész hegység az övék legyen, holott legalább a fele a MacGileket illette. Sosem szűntek a határviták, és állandóan fenyegetett egy támadás lehetősége.
MacGilt felingerelték ezek a gondolatok. Hogy miért nem elégedettek a McCloudok: itt vannak a Gyűrűn belül biztonságban, védi őket a Szakadék, azon a földön élnek, amelyet maguk választottak, semmitől sem kell félniük. Csupán be kellett volna érniük a Gyűrű rájuk jutó felével. Mindez azért történt, mert MacGil a hadseregét úgy megerősítette, hogy a történelemben először a McCloudok nem mertek támadni. MacGil azonban, bölcs király lévén érezte, hogy valami készülődik a látóhatáron túl; tudta, hogy a béke nem lesz tartós. Ezért eljegyezte az idősebb lányát a legidősebb McCloud királyfival. És most elérkezett a nagy nap.
Ahogy lenézett, színes ruhákban pompázó alattvalók százait látta, akik országa különböző pontjairól és a Felföld két oldaláról érkeztek. Szinte az egész Gyűrűből áradt a nép az erődítménybe. A király szolgái hónapok óta készültek. Azt a parancsot kapták, hogy minden eszközzel bizonyítsák az ország gazdagságát és erejét. Ez nem csupán a menyegző napja volt, hanem üzenet is a McCloudoknak.
Nézte katonáinak százait, akik a bástyák, az utcák, a falak stratégiai pontjain álltak – többen, mint ahányra valaha is szüksége lehet –, és elégedettség töltötte el. Épp ez az erőfitogtatás volt a célja. Mégis ideges volt, mert a levegő sistergett a feszültségtől, bármikor kirobbanhatott egy csetepaté. Remélhetőleg egyik oldalon sem kezdenek el kakaskodni az italtól feltüzelt forrófejűek. Végigpásztázta tekintetével a bajvívó mezőket, a küzdőtereket, és az eljövendő napra gondolt, a lovagi tornákra, a versenyekre és a mindenféle vigalomra. Kemény nap lesz. A McCloudok bizonyosan a saját kis hadseregükkel érkeznek, és minden kopjatörésnek, minden birkózásnak, minden vetélkedőnek meglesz a maga jelentősége. Ha valami félresikerül, csata is lehet belőle.
– Királyom!
Puha kéz érintette meg az övét. A királynéjához fordult, Kreához, akinél szebb asszonyt máig nem ismert. Boldog házasságuk alatt Krea öt gyermeket szült neki, köztük három fiút, és soha nem volt egy zokszava. Ráadásul ő lett a legmegbízhatóbb tanácsadója. MacGil az évek során megtanulta, hogy az asszony bölcsebb valamennyi emberénél. Még nála is.
– Ez a nap a politikáé – mondta Krea. – De a lányunké is. Próbáld élvezni! Csak egyszer esik meg ilyesmi.
– Kevesebbet aggódtam, amikor semmim sem volt – felelte a király. – Most hogy minden a miénk, minden aggaszt. Biztonságban vagyunk. De én nem érzem magam biztonságban.
Az asszony együtt érzően nézett rá nagy, mogyoróbarna szemével, amelyben mintha az egész világ bölcsessége összesűrűsödött volna. Pillái most is eltakartak egy vékony szeletet a szemgolyóból, amitől kissé álmosnak tűnt a nézése. Sima, barna, gyönyörű haját már megütötte a dér, és valamivel több redő is volt az arcán, de ez semmit sem változtatott rajta.
– Mert nem vagy biztonságban – mondta. – Egyetlen király sincs. Több a kém az udvarodban, mint amennyiről tudni akarsz. A dolgok így működnek.
Odahajolt a férjéhez, megcsókolta és elmosolyodott.
– Próbáld élvezni – ismételte. – Végtére is ez egy esküvő. Lement a bástyáról.
MacGill egy darabig bámult utána, azután kinézett az udvarra. Kreának igaza van, mint mindig. Élvezni akarta az eseményt. Szerette az idősebb lányát, és végtére is esküvő lesz. Ez volt a legszebb évszak legszebb napja, harsogó tavasz, amely már nyarat jósol, a két nap tökéletesen ragyogott az égen, és csak egy leheletnyi szellő fújdogált. Minden virágzott, a fák rózsaszínben, bíborban, narancssárgában és fehérben pompáztak. MacGill a legszívesebben lement volna az embereihez, hogy velük nézze végig a lánya esküvőjét, és annyi sört igyon, amennyi belé fér.
De nem teheti. Sok munka vár még rá, mielőtt kiléphet a kastélyából. Végtére is a lánygyermek esküvője kötelességeket jelent egy király számára: találkoznia kell a tanácsával, a gyerekeivel, és a kérvényezők hosszú sorának is joga van látni a királyt ezen a napon. Szerencsés lesz, ha az alkonyati szertartás idejére elhagyhatja a kastélyt.
MacGil a legszebb uralkodói pompájában – fekete bársonynadrágban, arany övvel átfogott, a legdrágább arany-bíbor selyemből készült köntösben, fehér palástban, lábszárközépig érő, fényes bőrcsizmában, fején egyetlen rubinnal díszített, cizellált aranykoronával – vonult udvaroncai kíséretében a kastély termein át. A lépcsőn leereszkedett a bástyáról, kilépett a fegyverteremből a toronymagas, boltíves folyosóra, és addig ment a festett üvegablakok mellett, amíg meg nem érkezett egy vaskos, ódon tölgyfaajtóhoz, amelyet szolgái kitártak előtte, majd félrehúzódtak az útjából. Ez volt a trónterem.
Tanácsadói fölálltak a belépő király láttán. Az ajtó becsukódott.
– Üljetek le! – mondta a szokottnál nyersebben. Ezen a napon különösen fárasztották a kormányzással járó, végeérhetetlen formaságok. Szeretett volna túlesni rajtuk.
Keresztülvágott a tróntermen, amely sohasem szűnő ámulatba ejtette ötven láb magas mennyezetével, lábnyi vastag kőfalaival, padlójával. Az egyik fal kizárólag színes üvegből állt. A teremben akár száz előkelőség is elfért, de ha a tanács ülésezett, csak az uralkodó és maroknyi embere tartózkodott a barlangnagyságú helyiségben. Most éppen az óriási, félkör alakú asztalnál álltak.
MacGil a trónszékhez vonult a középső folyosón. Fölhágott a kőlépcsőn, az arany oroszlánok mellett, majd letelepedett a színarany trónus vörös bársonypárnájára. Ezen a trónon ült az apja, előtte a nagyapja, és az összes MacGil. Amikor helyet foglalt, a vállán érezte ősei – minden nemzedék – súlyát.
Végignézett várakozó tanácsadóin. Ott volt Brom, a legkiválóbb tábornok, a katonai tanácsadó; Kolk, a fiúk légiójának parancsnoka; Aberthol, a tudós történész, a legöregebb, aki a királyok három nemzedékét oktatta; Firth, az udvari ügyek minisztere, kurta, szürke hajú, beesett szemű, ösztövér ember, aki örökké fészkelődött ültében. MacGil sose bízott benne, még a címét sem értette. De az apjának és a nagyapjának is volt udvari minisztere, így hát hagyománytiszteletből ő is tartott. Ott volt még Owen, a kincstárnok; Bradaigh, a külügyi szakértő; Earnan, az adószedő; Duwayne, a néppel való kapcsolattartás szakembere, és Kelvin, a nemesek képviselője.
Természetesen mindenben az uralkodó parancsolt. Csakhogy ez szabadelvű királyság volt, és MacGil ősei mindig büszkék voltak arra, hogy a nemesek képviselőik útján minden ügyben hallathatják a hangjukat. Történelmi szempontból kényes erőegyensúlyt jelentett a királyság és a nemesség között. Most béke van, de más időkben előfordultak felkelések és hatalmi harcok. A mérleg hajszálra ki volt egyensúlyozva.
MacGil végigtekintett a termen, és megállapította, hogy egy személy hiányzik: éppen az, akivel a leginkább akart beszélni: Argon. Sose lehetett kiszámítani a jövését-menését. Ez végtelenül feldühítette MacGilt, de kénytelen volt tudomásul venni a helyzetet. A druidák útjai kifürkészhetetlenek. Miután Argon nem volt itt, MacGil még türelmetlenebb lett. Szerette volna letudni a tanácskozást, mert ezernyi dolog várt rá még az esküvő előtt.
A tanácsadók helyet foglaltak vele szemben, egymástól tíztízlábnyira a gazdagon faragott, ősrégi tölgyfa karosszékekben.
– Felség, ha kezdhetem én… – szólalt meg Owen.
– Kezdheted. És fogd rövidre. Ma szűkre szabott az időm.
– A lányod ma sok ajándékot kap, amelyek reményeink szerint dús hozományt adnak majd neki. A sok ezer hódoló, aki felségednek hoz ajándékot, valamint bordélyainkban és kocsmáinkban költi el a pénzét, ugyancsak segít megtölteni a ládákat. Ennek ellenére a mai ünnepség alaposan leapasztja a királyi kincstárat. Javaslom, hogy emeljük fel a közemberek és a nemesség adóját. Az egyszeri adó csökkentheti a nagy esemény miatt keletkezett nyomást.
MacGil látta az aggodalmat a tárnokmester arcán. Gyomra görcsölt a gondolattól, hogy fogyatkozik a pénze. De akkor sem emeli fel az adót.
– Jobb, ha szegény a kincstár és hűségesek az alattvalók – felelte. – Gazdagságunk az alattvalók boldogságából fakad. Nem szedünk több adót.
– De felség, ha nem…
– Döntöttem. Mi van még?
Owen csüggedten hátradőlt a székén.
– Királyom – szólalt meg mély hangon Brom. – Parancsodra a mai esemény alkalmából erőink zömét az udvarban vontuk össze. Erődemonstrációnk nagy hatást fog kelteni. Viszont így másutt meggyengülünk. Ha bárhol másutt támadás érné a királyságot, sebezhetőek lennénk.
MacGil elgondolkodva bólintott.
– Ellenségeink nem fognak támadni, amikor éppen etetjük
őket. A tanács nevetett.
– Mi hír a Felföldről?
– Hetek óta nem jelentettek mozgást. Úgy tűnik, a csapatokat visszavonták az esküvői előkészületek miatt. Talán készen állnak a békekötésre.
MacGil ebben nem volt annyira biztos.
– Vagy azt jelenti, hogy az esküvő bejött, vagy azt tervezik, hogy majd máskor támadnak. Te mit gondolsz, öreg? – kérdezte Abertholtól.
Az megköszörülte a torkát, és reszelős hangon válaszolt: – Felség, se az apád, se a nagyapád nem bíztak meg a McCloudokban. Csak mert alszanak, ez még nem jelenti azt, hogy nem ébrednek fel.
MacGil bólintott, méltányolta a véleményt.
– Mi a helyzet a légióval? – kérdezte Kolktól.
– Ma fogadtuk az újoncokat – felelte a parancsnok.
– A fiamat is?
– Őt is. Nagyon büszke rá. Derék legény.
MacGil bólintott, majd Bradaigh-re nézett.
– Mi a helyzet a Szakadékon túl?