âHoldtáncâ
A vér láncai sorozat 1. kötet
Amy Blankenship, RK Melton
FordÃtó: Ivan Czar
SzerzÅi jogok © 2012 Amy Blankenship
Második kiadást publikálta: TekTime
Minden jog fenntartva.
Prológus
A Los Angeles-i Nemzeti Park veszélyes pumáknak és külföldrÅl behozott jaguároknak ad otthont, amelyek szabadon kószálhatnak a hatalmas erdÅben. Olykor felhÅtlen éjeken valamivel többen vannak, mivel a vidéki emberek által csak vér-állatoknak vagy alakváltóknak nevezett távoli rokonaik velük együtt vándorolnak ezeken a szelÃdÃtetlen tájakon. Az ilyen éjszakákon a többi állat rejtekébe bújik, mÃg a városból érkezÅ ragadozók ellepik a területet, hogy vadásszanak, vagy egyes esetekben olyan harcokat vÃvjanak egymással, amelyeket emberek lakta területen nem tehetnek meg.
Nincs annál nagyobb vérengzés, mint amikor az alakváltók egymással harcolnak, és ha megsérül valamelyikük, akkor ugyanolyan veszélyesek az emberekre is, mint állat-ellenfelükre. Hogy önmaguktól megvédjék az embereket, hisz köztük kell, éljenek, amikor csak lehetséges, az alakváltók a vitáikat az emberektÅl távol rendezik el és erre a legkiválóbb helyszÃnek az Åsi vadászmezÅk mélyén vannak.
Ma éjjel az erdÅ kÃsértetiesen csendessé vált, ahogy a város két legnagyobb klánjának tulajdonosa lépett be a lakatlan területre, levéve ruháikat, szabadjára engedve a bennük szunnyadó szörnyeteget. Ma éjjel egy olyan vámpÃr sÃrjánál küzdenek, aki mindkettejüket elpusztÃthatja.
Az erdÅ mélyén, ahol ember nem hallhatja Åket, Malachi a kisebb vérjaguár-klán vezére vágtatott át a sötétségen ellensége felé... akiben sosem kellett volna megbÃznia, legjobb barátja helyett. Célpontja szintén alakváltó volt, kinek a puma vére zubogott ereiben, Nathaniel Wilder... 30 éve már, hogy üzlettársak lettek.
Malachi betört a tisztásra és ott találta Nathanielt, aki emberi formában várt már rá. Néhány lépés tett elÅre, mintha csak egyik formából a másikba sétálna, Malachi is visszatért az emberi külsÅhöz. Mindketten halálos képességekkel bÃrtak, függetlenül melyik alakjukat öltötték. Emberként kisportolt alkatuk volt, acélos izmokkal a lágy bÅr alatt. Az alakváltókon lassan fognak az évek, mindketten 30 év körülinek néztek ki, holott már rég az 50-es éveikbe léptek.
Ha ez egy Hollywoodban készült filmjelenet lett volna, akkor néhány percen belül véresre fordultak volna az események, de itt a valóságban nem vérengzÅ fenevadak vicsorogtak egymásra. A meztelenség nem sokat jelent egy alakváltó számára és a hold fénye szinte rivaldafényként sütött le a párosra a felhÅk közül.
âEnnek a harcnak nem kell megtörténnie!â â mondta területét védve Nathaniel, és közben próbálta jobb belátásra bÃrni barátját. âHallgass meg! Már harminc éve történt, azóta minden megváltozott... én is megváltoztam.â
âHarminc év hazugság!â - Dörrent rá Malachi, hangja visszhangzott a tisztáson. Tekintete arra a területre révedt, ahová eltemette Kane-t, és érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. âMiattad zártam a por és sár börtönébe Kane-t... miattad átkoztam el harminc évre!â
âNem engedhetem, hogy felnyisd a sÃrját, Malachi! Tudod, hogy mi fog történni, ha megteszed.â â Nathaniel feszült pillantást vetett Malachira, ahogy Å hosszan bámult annak az embernek a sÃrjára, ki egykoron a legjobb barátja volt. Sose értené meg. Kane vámpÃr volt és emiatt veszélyes.
Kane volt pont az egyike annak a két oknak, ami miatt a jaguárok és a pumák között sose valósulhatott meg a szövetség... Kane és Malachi gyönyörű, de csalárd és hűtlen felesége, Carlotta. ElÅször Nathaniel esett vele szerelembe, holott nem akarta, hogy a történet Ãgy alakuljon. A végén Nathaniel féltékeny Årjöngéssel vetett véget a dolognak... mondhatni, két legyet ütött egy csapásra.
âA legjobb barátom volt, aki sose árult el engem! Te voltál az, aki hátbatámadott!â Malachi szemébe könnyek szöktek a haragtól, felemelte kezét és megérintette a fülbevalót, melyet viselt; Kane fülbevalóját. Hogy tehette meg? Amikor rátalált Kane-re, ahogy a halott felesége fölé hajolt, egy pillanatra megtorpant, amÃg Nathaniel meg nem erÅsÃtette, hogy Kane volt a gyilkos.
A nÅ itt halt meg ezen a tisztáson, Ãgy azt látta helyénvalónak, hogy Kane-t ehhez a tisztáshoz láncolja bűbájjal... e föld alá. Még Kane varázskönyvét is ellopta, hogy bosszúként ellene használja.
Viszont... Nathanielnek egy dologban igaza volt. A legtöbb vámpÃr természeténél fogva gonosz, de akad néhány kivétel és Kane e kivételek egyike volt. De nem létezett annál gonoszabb a világon, mint amit Å maga cselekedett. Ezt a varázslatot csak Kane igaz lelki társa oldhatja fel.
Malachi akkoriban gonosz viccnek tartotta ezt, mivel kortalan léte ellenére Kane még nem találta meg az igaz lelki társát. Régen gyakran viccelÅdtek azon, hogy olyan nÅ még nem született erre a földre. Szemei elÅtt tisztán megjelent Kane mosolya és ahogy mondani szokta: âfurcsa humora lenne az istennek, ha megalkotna valaha is egy ilyen nÅt csak azért, hogy egy ilyen Åskori lelettel összehozzaâ.
âMár túl rég óta van eltemetve.â â szólt figyelmeztetÅ hangon Nathaniel. âAzzal a vérszomjjal és Årülettel, ami benne tombol... ha most kiszabadÃtod, mindkettÅnket elpusztÃt.â
Malachi felnézett és mereven bámult Nathanielre. âCsak engem kell megölnie, mert te addigra már halott leszel.â
Erre fenyegetésre mindketten újra átváltoztak vadállati alakjukba.
*****
Tabatha King, vagy Tabby, ahogy errefelé hÃvta mindenki, a táborhelynek a hatalmas rezervátumhoz legközelebb esÅ részén üldögélt szülei hatalmas lakóautójának lépcsÅjén fürkészve a csillagokat, amelyeket néha megpillanthatott a felhÅk között. Elfújta a szemébe lógó haját, és megkönnyebbült, hogy végre elállt az esÅ.
Ez volt élete elsÅ táborozása és eszébe nem jutott volna, hogy a kocsiban töltsön akár egy percet is. Teljesen lázba hozta ez a kirándulás és végtelenül boldog volt, amikor megengedték neki, hogy a család kiskutyáját, Scrappyt is elhozza. Rengeteget kellett kérlelnie a szüleit, de miután megÃgérte, hogy gondját viseli a kis Yorkie barátjának, nagy nehezen sikerült jobb belátásra bÃrnia szüleit.
Scrappy épp megugatta a sötétséget, körbe-körbe rohangálva, már amennyire a póráz engedte, ellenállhatatlan vággyal, hogy üldözÅbe vegye az árnyakat, melyek úgy megragadták figyelmét. A kislány hirtelen felsóhajtott, amikor Scrappy valahogy kibújt a pórázból és elszaladt. Felpattant a fém lépcsÅrÅl, amikor kiskutyája átbújt a tábort a rezervátumtól elválasztó kerÃtés alatt, egy szűk nyÃláson át.
âScrappy! Nem szabad!â â kiáltotta Tabby és elkezdett a kiskutya után szaladni. A szülei rábÃzták, nem veszÃtheti szem elÅl. Megállt a kerÃtésnél, mély levegÅt vett, ahogy belenézett a fák közötti sötétségbe. âNem vagyok gyáva!â Bátorságot gyűjtve beleharapott az ajkába, mielÅtt letérdelt volna, hogy megvizsgálja a nyÃlást a kerÃtés alatt.
Néhány karcolás árán átpasszÃrozta magát a kerÃtés alatt és befutott az erdÅbe, követve a távoli csaholás hangjait. âEgyszer még a sÃrba viszel!â â suttogta mérgelÅdve, majd csettintett nyelvével, hisz tudta arra a hangra mindig oda szokott menni.
âTabby, hol vagy?â
Tabby hallotta édesanyja hÃvó szavait, de sokkal inkább a kutyát szerette volna visszajuttatni a táborba. Scrappy az Å kutyája volt és az Å felelÅssége volt vigyázni rá. Ahelyett, hogy visszakiáltott volna akár az édesanyjának, akár kiskutyájának, inkább csendben maradt és követte Scrappy vékony hangú ugatását.
Nem tartott sokáig, mire Tabathának meg kellett állnia egy percre, hogy kifújja magát. NekidÅlt háttal egy fának, majd a koszos térdeire támasztotta kezeit, sűrű kapkodva a levegÅt és hallgatva az erdÅ hangjait. Mindig is szeretett volna csak úgy állni az erdÅ közepén és hallgatni a hangokat, ahogy az indiánok tették a filmekben.
Az esÅfelhÅk egy kis idÅre feloszlottak ugyan, de újra bebeborul és a világos holdfény hirtelen eltűnt. Kissé megijedt, amikor észrevettel, hogy már nem látja a tábor fényeit.
Ãvatosan elÅrébb lépett, majd hevesen körbenézett, de csak sötétséget, a fák épphogy kivehetÅ törzseit és még sötétebb árnyakat látott. Megremegett a hangja, amikor egyfajta morgást hallott meg a távolban a háta mögött. Ãgy döntött, nem tetszik neki az az irány és azonnal elkezdett futni a másik irányba anélkül, hogy akár csak hátrapillantott volna.
Ãrökkévalóságnak tűnt az az idÅ, mire újra meghallotta Scrappy ugatását és azonnal elindult abba az irányba, remélve, hogy bármi is morgott, az nem Åt üldözi. Ãjabb morgást hallott, de ezúttal a hang valahonnan az elÅtte lévÅ irányból jött.
Megpróbálta megvetni a lábát, ahogy lecsúszott egy lejtÅs részen, de a talaj túl laza volt és a nedves avar miatt nagyon csúszós volt. Nem tudott megállni, egyre gyorsabban csúszott le, majd lezuhant a lejtÅ aljára.
TüdejébÅl kiszorult a levegÅ, ahogy neki csapódott egy kidÅlt fának, de legalább már nem csúszott tovább. Miután újra tudott levegÅt venni az elsÅ dolog, amit észrevett, hogy Scrappy már nem ugat. Ãjra hallotta a morgást és megpróbált visszamászni dombra, amikor meghallotta halkan nyüszÃteni. Térden kúszva jutott fel, majd átmászott egy korhadt fán és meglátta a tisztást, ahogy a hold fénye egyenesen lesütött a területre.
Pont a közepén meglátta Scrappyt, nyüszÃtve, mint akinek épp látták a baját az utcai kóbor kutyák. A kiskutya a földön hasalt és hátrálva kúszott visszafelé. Amikor meglátta, hogy miért, kék szemei nagyon elkerekedtek. A tisztáson két vadállat közelÃtett egymás felé igen lassan és Scrappy pont kettejük között helyezkedett el.
âTe kis ostoba!â â szisszent fel Tabby halkan.
Felismerte az állatokat, mert édesapja mutatott róluk képeket még az utazás elÅtt. Az egyik egy puma volt és a másikat addig csak TV-ben látta... egy jaguár volt. Szerette az állatos ismeretterjesztÅ filmeket és nem fintorgott úgy, mint az anyja, amikor a filmekben két állat egymásra támadott. De ez most teljesen más volt... ez a valóság volt, és kissé félelmetesnek hatott.
Olyan nagymacskák voltak, amelyek könnyen felfalhatták volna. A kecses mozgású állatok körbe-körbe jártak, és közben mély torokhangon egymásra morogtak és szemeik mint arany medalionok villantak meg az éjben. A halálos hangokat a szél egyenesen Tabatha felé vitte, ahogy növekvÅ félelemmel nézte Åket.
âGyere már, Scrappy!â â súgta oda remélve, hogy a nagymacskák nem figyelnek fel rá. âGyere ide, mielÅtt valamelyik a végén rád lép!â Azt akarta mondani, hogy âmielÅtt megesznekâ, de nem akarta szegény kis ölebet megijeszteni, Ãgy is eléggé meg volt már rémülve.
A nagymacskák hirtelen egymásra üvöltöttek olyan hangerÅvel és félelmetesen, hogy Tabathának be kellett fognia a fülét. Teljes sebességükkel egymásnak vetették magukat a tisztáson keresztül, amitÅl a kis Scrappy fülét, farkát behúzva menekülni kezdett félelmében.
Látva a besokkolt kisállatot, Tabatha átmászott a fatörzsön és elkezdett Scrappy felé szaladni olyan gyorsan, ahogyan csak bÃrt. Közelebb volt Scrappyhez, mint a vadállatok és levettette magát, hogy gyorsan testével védelmezze a kis állatot, ahogy a két nagymacska pont felette egymásnak ugrott.
âKérlek, ne bántsátok a kiskutyámat!â â kiáltotta.
Ãjra felkiáltott sikÃtva, amikor az egyik éles karom feltépte a karját, mÃg egy másik a hátát hasÃtotta fel. A nagymacskát közvetlen mögötte értek földet szinte csonttörÅ puffanással, morogva és üvöltve egymásra. Továbbra is Scrappy fölé borulva maradt, aki reszketve nyüszögött halkan alatta, még csak rá se mert pillantani a néhány lépésre mögötte küzdÅ vadállatokra.
Tabatha túlságosan félt ahhoz, hogy megmozduljon és olyan szorosan tartotta kiskutyáját, ahogy csak tudta. Szorosan lecsukott szemmel kezdte el suttogni Scrappynek, hogy fusson segÃtségért, ha valamelyik nagymacska elkapná Åt is. Valami meleg és nedves érzés futott végig a hátán, de nem mert megmozdulni. Végül, ahogy a harc hangjai elcsendesedtek, erÅt vett magán és a válla mögött hátrapillantott.
Reszketve kezdett el sÃrni, ahogy két férfit látott maga mögött feküdni, mindkettÅ testét csupa vér borÃtotta. Tabatha lassan feltérdelt, karjában tartotta féltve Årzött kiskutyáját és elkezdett visszafelé kúszni. Hová lett a puma és a jaguár? Megtámadták ezt a két férfit is és elszaladtak volna? De miért meztelenek ezek a férfiak?