Holdtánc - Amy Blankenship

„Holdtánc”

A vér láncai sorozat 1. kötet

Amy Blankenship, RK Melton

Fordító: Ivan Czar

Szerzői jogok © 2012 Amy Blankenship

Második kiadást publikálta: TekTime

Minden jog fenntartva.

Prológus

A Los Angeles-i Nemzeti Park veszélyes pumáknak és külföldről behozott jaguároknak ad otthont, amelyek szabadon kószálhatnak a hatalmas erdőben. Olykor felhőtlen éjeken valamivel többen vannak, mivel a vidéki emberek által csak vér-állatoknak vagy alakváltóknak nevezett távoli rokonaik velük együtt vándorolnak ezeken a szelídítetlen tájakon. Az ilyen éjszakákon a többi állat rejtekébe bújik, míg a városból érkező ragadozók ellepik a területet, hogy vadásszanak, vagy egyes esetekben olyan harcokat vívjanak egymással, amelyeket emberek lakta területen nem tehetnek meg.

Nincs annál nagyobb vérengzés, mint amikor az alakváltók egymással harcolnak, és ha megsérül valamelyikük, akkor ugyanolyan veszélyesek az emberekre is, mint állat-ellenfelükre. Hogy önmaguktól megvédjék az embereket, hisz köztük kell, éljenek, amikor csak lehetséges, az alakváltók a vitáikat az emberektől távol rendezik el és erre a legkiválóbb helyszínek az ősi vadászmezők mélyén vannak.

Ma éjjel az erdő kísértetiesen csendessé vált, ahogy a város két legnagyobb klánjának tulajdonosa lépett be a lakatlan területre, levéve ruháikat, szabadjára engedve a bennük szunnyadó szörnyeteget. Ma éjjel egy olyan vámpír sírjánál küzdenek, aki mindkettejüket elpusztíthatja.

Az erdő mélyén, ahol ember nem hallhatja őket, Malachi a kisebb vérjaguár-klán vezére vágtatott át a sötétségen ellensége felé... akiben sosem kellett volna megbíznia, legjobb barátja helyett. Célpontja szintén alakváltó volt, kinek a puma vére zubogott ereiben, Nathaniel Wilder... 30 éve már, hogy üzlettársak lettek.

Malachi betört a tisztásra és ott találta Nathanielt, aki emberi formában várt már rá. Néhány lépés tett előre, mintha csak egyik formából a másikba sétálna, Malachi is visszatért az emberi külsőhöz. Mindketten halálos képességekkel bírtak, függetlenül melyik alakjukat öltötték. Emberként kisportolt alkatuk volt, acélos izmokkal a lágy bőr alatt. Az alakváltókon lassan fognak az évek, mindketten 30 év körülinek néztek ki, holott már rég az 50-es éveikbe léptek.

Ha ez egy Hollywoodban készült filmjelenet lett volna, akkor néhány percen belül véresre fordultak volna az események, de itt a valóságban nem vérengző fenevadak vicsorogtak egymásra. A meztelenség nem sokat jelent egy alakváltó számára és a hold fénye szinte rivaldafényként sütött le a párosra a felhők közül.

„Ennek a harcnak nem kell megtörténnie!” – mondta területét védve Nathaniel, és közben próbálta jobb belátásra bírni barátját. „Hallgass meg! Már harminc éve történt, azóta minden megváltozott... én is megváltoztam.”

„Harminc év hazugság!” - Dörrent rá Malachi, hangja visszhangzott a tisztáson. Tekintete arra a területre révedt, ahová eltemette Kane-t, és érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. „Miattad zártam a por és sár börtönébe Kane-t... miattad átkoztam el harminc évre!”

„Nem engedhetem, hogy felnyisd a sírját, Malachi! Tudod, hogy mi fog történni, ha megteszed.” – Nathaniel feszült pillantást vetett Malachira, ahogy ő hosszan bámult annak az embernek a sírjára, ki egykoron a legjobb barátja volt. Sose értené meg. Kane vámpír volt és emiatt veszélyes.

Kane volt pont az egyike annak a két oknak, ami miatt a jaguárok és a pumák között sose valósulhatott meg a szövetség... Kane és Malachi gyönyörű, de csalárd és hűtlen felesége, Carlotta. Először Nathaniel esett vele szerelembe, holott nem akarta, hogy a történet így alakuljon. A végén Nathaniel féltékeny őrjöngéssel vetett véget a dolognak... mondhatni, két legyet ütött egy csapásra.

„A legjobb barátom volt, aki sose árult el engem! Te voltál az, aki hátbatámadott!” Malachi szemébe könnyek szöktek a haragtól, felemelte kezét és megérintette a fülbevalót, melyet viselt; Kane fülbevalóját. Hogy tehette meg? Amikor rátalált Kane-re, ahogy a halott felesége fölé hajolt, egy pillanatra megtorpant, amíg Nathaniel meg nem erősítette, hogy Kane volt a gyilkos.

A nő itt halt meg ezen a tisztáson, így azt látta helyénvalónak, hogy Kane-t ehhez a tisztáshoz láncolja bűbájjal... e föld alá. Még Kane varázskönyvét is ellopta, hogy bosszúként ellene használja.

Viszont... Nathanielnek egy dologban igaza volt. A legtöbb vámpír természeténél fogva gonosz, de akad néhány kivétel és Kane e kivételek egyike volt. De nem létezett annál gonoszabb a világon, mint amit ő maga cselekedett. Ezt a varázslatot csak Kane igaz lelki társa oldhatja fel.

Malachi akkoriban gonosz viccnek tartotta ezt, mivel kortalan léte ellenére Kane még nem találta meg az igaz lelki társát. Régen gyakran viccelődtek azon, hogy olyan nő még nem született erre a földre. Szemei előtt tisztán megjelent Kane mosolya és ahogy mondani szokta: ’furcsa humora lenne az istennek, ha megalkotna valaha is egy ilyen nőt csak azért, hogy egy ilyen őskori lelettel összehozza’.

„Már túl rég óta van eltemetve.” – szólt figyelmeztető hangon Nathaniel. „Azzal a vérszomjjal és őrülettel, ami benne tombol... ha most kiszabadítod, mindkettőnket elpusztít.”

Malachi felnézett és mereven bámult Nathanielre. „Csak engem kell megölnie, mert te addigra már halott leszel.”

Erre fenyegetésre mindketten újra átváltoztak vadállati alakjukba.

*****

Tabatha King, vagy Tabby, ahogy errefelé hívta mindenki, a táborhelynek a hatalmas rezervátumhoz legközelebb eső részén üldögélt szülei hatalmas lakóautójának lépcsőjén fürkészve a csillagokat, amelyeket néha megpillanthatott a felhők között. Elfújta a szemébe lógó haját, és megkönnyebbült, hogy végre elállt az eső.

Ez volt élete első táborozása és eszébe nem jutott volna, hogy a kocsiban töltsön akár egy percet is. Teljesen lázba hozta ez a kirándulás és végtelenül boldog volt, amikor megengedték neki, hogy a család kiskutyáját, Scrappyt is elhozza. Rengeteget kellett kérlelnie a szüleit, de miután megígérte, hogy gondját viseli a kis Yorkie barátjának, nagy nehezen sikerült jobb belátásra bírnia szüleit.

Scrappy épp megugatta a sötétséget, körbe-körbe rohangálva, már amennyire a póráz engedte, ellenállhatatlan vággyal, hogy üldözőbe vegye az árnyakat, melyek úgy megragadták figyelmét. A kislány hirtelen felsóhajtott, amikor Scrappy valahogy kibújt a pórázból és elszaladt. Felpattant a fém lépcsőről, amikor kiskutyája átbújt a tábort a rezervátumtól elválasztó kerítés alatt, egy szűk nyíláson át.

„Scrappy! Nem szabad!” – kiáltotta Tabby és elkezdett a kiskutya után szaladni. A szülei rábízták, nem veszítheti szem elől. Megállt a kerítésnél, mély levegőt vett, ahogy belenézett a fák közötti sötétségbe. „Nem vagyok gyáva!” Bátorságot gyűjtve beleharapott az ajkába, mielőtt letérdelt volna, hogy megvizsgálja a nyílást a kerítés alatt.

Néhány karcolás árán átpasszírozta magát a kerítés alatt és befutott az erdőbe, követve a távoli csaholás hangjait. „Egyszer még a sírba viszel!” – suttogta mérgelődve, majd csettintett nyelvével, hisz tudta arra a hangra mindig oda szokott menni.

„Tabby, hol vagy?”

Tabby hallotta édesanyja hívó szavait, de sokkal inkább a kutyát szerette volna visszajuttatni a táborba. Scrappy az ő kutyája volt és az ő felelőssége volt vigyázni rá. Ahelyett, hogy visszakiáltott volna akár az édesanyjának, akár kiskutyájának, inkább csendben maradt és követte Scrappy vékony hangú ugatását.

Nem tartott sokáig, mire Tabathának meg kellett állnia egy percre, hogy kifújja magát. Nekidőlt háttal egy fának, majd a koszos térdeire támasztotta kezeit, sűrű kapkodva a levegőt és hallgatva az erdő hangjait. Mindig is szeretett volna csak úgy állni az erdő közepén és hallgatni a hangokat, ahogy az indiánok tették a filmekben.

Az esőfelhők egy kis időre feloszlottak ugyan, de újra bebeborul és a világos holdfény hirtelen eltűnt. Kissé megijedt, amikor észrevettel, hogy már nem látja a tábor fényeit.

Óvatosan előrébb lépett, majd hevesen körbenézett, de csak sötétséget, a fák épphogy kivehető törzseit és még sötétebb árnyakat látott. Megremegett a hangja, amikor egyfajta morgást hallott meg a távolban a háta mögött. Úgy döntött, nem tetszik neki az az irány és azonnal elkezdett futni a másik irányba anélkül, hogy akár csak hátrapillantott volna.

Örökkévalóságnak tűnt az az idő, mire újra meghallotta Scrappy ugatását és azonnal elindult abba az irányba, remélve, hogy bármi is morgott, az nem őt üldözi. Újabb morgást hallott, de ezúttal a hang valahonnan az előtte lévő irányból jött.

Megpróbálta megvetni a lábát, ahogy lecsúszott egy lejtős részen, de a talaj túl laza volt és a nedves avar miatt nagyon csúszós volt. Nem tudott megállni, egyre gyorsabban csúszott le, majd lezuhant a lejtő aljára.

Tüdejéből kiszorult a levegő, ahogy neki csapódott egy kidőlt fának, de legalább már nem csúszott tovább. Miután újra tudott levegőt venni az első dolog, amit észrevett, hogy Scrappy már nem ugat. Újra hallotta a morgást és megpróbált visszamászni dombra, amikor meghallotta halkan nyüszíteni. Térden kúszva jutott fel, majd átmászott egy korhadt fán és meglátta a tisztást, ahogy a hold fénye egyenesen lesütött a területre.

Pont a közepén meglátta Scrappyt, nyüszítve, mint akinek épp látták a baját az utcai kóbor kutyák. A kiskutya a földön hasalt és hátrálva kúszott visszafelé. Amikor meglátta, hogy miért, kék szemei nagyon elkerekedtek. A tisztáson két vadállat közelített egymás felé igen lassan és Scrappy pont kettejük között helyezkedett el.

„Te kis ostoba!” – szisszent fel Tabby halkan.

Felismerte az állatokat, mert édesapja mutatott róluk képeket még az utazás előtt. Az egyik egy puma volt és a másikat addig csak TV-ben látta... egy jaguár volt. Szerette az állatos ismeretterjesztő filmeket és nem fintorgott úgy, mint az anyja, amikor a filmekben két állat egymásra támadott. De ez most teljesen más volt... ez a valóság volt, és kissé félelmetesnek hatott.

Olyan nagymacskák voltak, amelyek könnyen felfalhatták volna. A kecses mozgású állatok körbe-körbe jártak, és közben mély torokhangon egymásra morogtak és szemeik mint arany medalionok villantak meg az éjben. A halálos hangokat a szél egyenesen Tabatha felé vitte, ahogy növekvő félelemmel nézte őket.

„Gyere már, Scrappy!” – súgta oda remélve, hogy a nagymacskák nem figyelnek fel rá. „Gyere ide, mielőtt valamelyik a végén rád lép!” Azt akarta mondani, hogy ’mielőtt megesznek’, de nem akarta szegény kis ölebet megijeszteni, így is eléggé meg volt már rémülve.

A nagymacskák hirtelen egymásra üvöltöttek olyan hangerővel és félelmetesen, hogy Tabathának be kellett fognia a fülét. Teljes sebességükkel egymásnak vetették magukat a tisztáson keresztül, amitől a kis Scrappy fülét, farkát behúzva menekülni kezdett félelmében.

Látva a besokkolt kisállatot, Tabatha átmászott a fatörzsön és elkezdett Scrappy felé szaladni olyan gyorsan, ahogyan csak bírt. Közelebb volt Scrappyhez, mint a vadállatok és levettette magát, hogy gyorsan testével védelmezze a kis állatot, ahogy a két nagymacska pont felette egymásnak ugrott.

„Kérlek, ne bántsátok a kiskutyámat!” – kiáltotta.

Újra felkiáltott sikítva, amikor az egyik éles karom feltépte a karját, míg egy másik a hátát hasította fel. A nagymacskát közvetlen mögötte értek földet szinte csonttörő puffanással, morogva és üvöltve egymásra. Továbbra is Scrappy fölé borulva maradt, aki reszketve nyüszögött halkan alatta, még csak rá se mert pillantani a néhány lépésre mögötte küzdő vadállatokra.

Tabatha túlságosan félt ahhoz, hogy megmozduljon és olyan szorosan tartotta kiskutyáját, ahogy csak tudta. Szorosan lecsukott szemmel kezdte el suttogni Scrappynek, hogy fusson segítségért, ha valamelyik nagymacska elkapná őt is. Valami meleg és nedves érzés futott végig a hátán, de nem mert megmozdulni. Végül, ahogy a harc hangjai elcsendesedtek, erőt vett magán és a válla mögött hátrapillantott.

Reszketve kezdett el sírni, ahogy két férfit látott maga mögött feküdni, mindkettő testét csupa vér borította. Tabatha lassan feltérdelt, karjában tartotta féltve őrzött kiskutyáját és elkezdett visszafelé kúszni. Hová lett a puma és a jaguár? Megtámadták ezt a két férfit is és elszaladtak volna? De miért meztelenek ezek a férfiak?