Rémülten nézett le a ruhájára, és alig ismerte fel önmagát. Egy szakadt, kopott farmert viselt, egy számára is túl nagy cipőt, és egy pulóvert a póló felett. Ezen felül, van egy borsólila kabátja, amiről egy gomb hiányzik, és szintén túl nagy rajta. De legalább meleg. És most éppen erre volt szüksége.
Egy kicsit szégyellte a ruháját. Miért kell, hogy Caleb így lássa? Ilyen az ő szerencséje; első alkalommal találkozik egy férfivel, akit igazán kedvel, és még csak esélye sincs, hogy rendbe szedje magát. Nem volt fürdőhelyiség a pajtában, és még ha lett volna is, még smink sem volt nála. Zavarában elfordította róla a tekintetét.
– Sokáig aludtam? – kérdezte Caitlin.
– Nem hiszem. Magamtól ébredtem fel – mondta Caleb hátradőlve, kezét átfuttatva a haján. – Én korán táplálkoztam ma este. Ez kifogott rajtam.
Caitlin a férfire nézett.
– Magyarázd el nekem – kérte.
A férfi kérdőn nézett rá.
– A táplálkozást – tette hozzá a lány. – Mint például, hogyan működik? Te … embereket ölsz?
– Nem, soha – mondta.
A helyiségre csend borult, ahogy Caleb összeszedte a gondolatait.
– Mint minden a vámpírfajban, ez is bonyolult – mondta. – Attól függ, hogy milyen típusú vámpír vagy, és melyik klánba tartozol. Az esetemben, én csak állatokból táplálkozom. Szarvasból, többnyire. Ezek túlnépesedett állatok, és egyébként is, az emberek szintén vadásznak rájuk, még csak nem is az evés miatt.
Az arckifejezése komorrá változott.
– De más klánok nem ilyen kegyesek. Ők embereken élnek. Általában nemkívánatosakon.
– Nemkívánatos embereken?
– Hajléktalanok, elhagyatottak, prostituáltak … azok, akiket nem vesznek észre, ha eltűnnek. Így ment ez mindig is. Nem akarják felhívni a figyelmet a fajra.
Ezért tartjuk úgy, hogy a klánom – az én vámpírfajtám – egy tiszta vérű, míg más fajták tisztátalanok. Amiből táplálkozol … annak az energiája jár át téged.
Caitlin csak ült, és gondolkodott.
– És mi van velem? – kérdezte.
Caleb értetlenül nézett rá.
– Miért akarok néha táplálkozni, máskor pedig nem?
A férfi összevonta szemöldökét.
– Nem tudom biztosan. Számodra más a helyzet. Te egy félvér vagy. Ez egy nagyon ritka dolog… Csak azt tudom, hogy most jött el a te időd. Mások, egyik napról a másikra változnak át. Számodra ez egy folyamat. Időbe telhet, hogy elrendeződjön benned, hogy átmenj azokon a változásokon, amiken át kell esned.
Caitlin visszagondolt, és eszébe jutott az éhségérzete, ahogyan az úrrá lett rajta a semmiből. Hogy nem tudott semmi másra sem gondolni, csak a táplálkozásra. Szörnyű volt. Félt, hogy újra megtörténik.
– De honnan tudhatom, hogy mikor fog újra megtörténni?
Caleb ránézett.
– Nem tudhatod.
– De soha nem akarok embert ölni – mondta. – Soha.
– Nem kell. Táplálkozz az állatokból.
– De mi van, ha ez történik, és én valahol rossz helyen vagyok?
– Meg kell tanulnod irányítani. Csak gyakorlat kérdése. És akaraterő. Ez nem könnyű. De lehetséges. Irányítható. Ez az, amin minden vámpír keresztülmegy.
Caitlin azon gondolkodott, milyen lehet elfogni egy állatot, és táplálkozni belőle. Tudta, hogy már gyorsabb, mint valaha is volt, de nem tudta, hogy eléggé gyors-e. És azt sem tudná, hogy mit csináljon, ha éppenséggel elkapna egy szarvast.
A férfira nézett.
– Megtanítasz engem? – kérdezte őt reménykedve.
– A táplálkozás szent dolog a mi fajunkban. Ez mindig egyedül történik – mondta halkan és bocsánatkérően. – Kivéve…
Elhallgatott.
– Kivéve? – kérdezte Caitlin.
– A házassági szertartást. Ami összeköti a férjet és a feleséget.
A férfi félrefordult, és a lány látta, hogy arckifejezése megváltozik. Érezte amint a vér az arcába tolult, és hirtelen nagyon melege lett.
Nem faggatta tovább. Most nem volt éhségérzete, és tudta mit kell tennie, ha rátör. Remélte, hogy akkor majd mellette lesz.
Különben is, valahol mélyen, nem is igazán érdekelte a táplálkozás, sem a vámpírok, sem a kard, egyáltalán semmi. Valójában csak róla akart tudni. Vagyis, hogy igazából, hogyan is érez iránta. Olyan sok mindent akart tőle megkérdezni. Miért tettél mindent kockára értem? Csak azért, hogy megtaláld a kardot? Vagy valami másért? Ha megtaláltad a kardod, akkor is velem maradsz? Annak ellenére, hogy a kapcsolat tiltott az emberrel, mégis átlépnéd a határt miattam?
De félt feltenni ezeket a kérdéseket. Ezért inkább, csak annyit mondott:
– Remélem, megtaláljuk a kardod.
Béna, gondolta magáról. Ez volt a legtöbb? Nem tudnád végre venni a bátorságot, és kimondani azt, amire gondolsz?
De a férfi energiája túl erős volt, és amikor ő körülötte volt, megnehezítette, hogy tisztán gondolkodjon.
– Ahogy én is – felelte. – Ez nem egy átlagos fegyver. Ez egy, a fajtánk által évszázadok óta áhított tárgy. Úgy hírlik, hogy ez a török kard a legnemesebb példány, amit valaha készítettek egy olyan fémből, ami megöl minden vámpírt. Ezzel, mi legyőzhetetlenek lennénk. Nélküle…
Elhallgatott, láthatóan már a következmények elhangzásától is tartott.
Caitlin azt kívánta, bárcsak itt lenne Sam, és segítene elvezetni őket az apjához. Újra végigtekintett a pajtán, de semmilyen friss nyomát sem látta az öccsének. Megint azt kívánta, hogy bárcsak ne vesztette volna el a telefonját az úton. Sokkal könnyebbé tenné az életét.
– Sam mindig itt lógott – mondta. – Biztos voltam benne, hogy itt lesz. Tudom, hogy visszajött ebbe a városba – ebben biztos vagyok. Sehova máshova nem menne. Holnap majd elmegyünk az iskolába, és beszélek a barátaimmal. Akkor majd kiderül.
Caleb bólintott.
– Azt hiszed, tudja, hol az apád? – kérdezte.
– Én … nem tudom – felelte. – De tudom, hogy ő sokkal többet tud róla, mint én. Örökké megpróbálta megtalálni őt. Ha bárki tud valamit, akkor ő, az.
Caitlin visszagondolt azokra az időkre, amikor Sam mindig kereste az apját; mutatta az új nyomokat, majd rendre csalódott bennük. Egész éjszakákon át a lány ágyának szélén üldögélt. A vágya, hogy megtalálja az apjukat olyan elsöprő volt, mintha egy élő dolog lett volna a bensőjében. A lány is érezte ezt, de nem annyira, mint ő. Bizonyos szempontból, Sam csalódottságát nehezebb volt végignéznie.
Caitlin az elcseszett gyermekkorukra gondolt, hogy mi mindent elmulasztottak, és hirtelen elöntötték az érzések. Egy könnycsepp formálódott a szeme sarkában, de zavarában gyorsan letörölte, remélve, hogy Caleb nem látta.
Pedig látta. Már régóta őt figyelte.
A férfi lassan felkelt, és leült mellé. Olyan közel volt, hogy szinte érezte az energiáját. Erőteljes volt. A szíve hevesebben kezdett el verni.
Caleb gyengéden átfuttatta az ujjait a lány haján, helyreigazítván néhány kósza tincset a homlokán. Aztán végigsimította kezét a szeme sarkán, majd le az arcán.
Caitlin a padlót bámulta, mintha a deszkák repedéseit vizsgálná, pedig csak félt a férfi szemébe nézni. Érezte az ő átható tekintetét.
– Ne aggódj – mondta Caleb, és a lágy, mély hangja egyszeriben teljesen megnyugtatta a lányt. – Meg fogjuk találni az apád. Együtt megtaláljuk.
De nem ez volt az, amiért aggódott. Miatta aggódott. Caleb miatt. Hogy mikor hagyja el őt.
Ha szembefordult volna vele, most azon gondolkodna, hogy vajon megcsókolja-e őt. Majd’ meghalt, hogy érezze az ajkai érintését.
De félt odafordítani a fejét.
Mintha órák teltek volna el mire összeszedte a bátorságát, hogy odaforduljon.
De addigra Caleb már elfordult. Hátával a szénabálának támaszkodva, a tűz fényével megvilágítva, szelíd mosollyal az arcán aludt el.
Caitlin közelebb csúszott hozzá és hátradőlt, a feje csak centikre volt Caleb vállától. Csaknem összeértek.
És ez majdnem elég volt neki.
Második fejezet
Caitlin elhúzta a pajta ajtaját, és hunyorogva nézett a hó borította világra. Hirtelen erős fájdalmat érzett a szemében, ahogy a fehér napfény visszatükröződött mindenről. A kezét a szeme elé kellett tennie, úgy elviselhetőbb volt.
Caleb kilépett mellé, miután befejezte a saját kezének és nyakának eltakarását egy vékony, átlátszó anyaggal. Olyan volt, mint a celofán, de mintha beleolvadt volna a bőrébe, ahogy magára tekerte az anyagot. Meg sem tudta mondani, hogy rajta van.
– Mi ez?
– Bőrtakaró fólia – mondta, és lefelé nézett, amint gondosan újra és újra betakarta a karját és a vállát. – Ez az, amit lehetővé teszi a számunkra, hogy kimenjünk a napfénybe. Ellenkező esetben a bőrünk megég. – Végigmérte a lányt. – Neked nem kell – még.
– Honnan tudod? – kérdezte.
– Hidd el – mondta vigyorogva. – Te is tudnád.
Benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy kis doboz szemcseppet; hátradőlt, és tett néhány cseppet mindkét szemébe. Megfordult, és ránézett.
Bizonyára tudta, hogy fájlalta a szemét, mert finoman a lány homlokára tette a kezét.
– Dőlj hátra – mondta.
Caitlin hátradőlt.
– Most nyisd ki a szemed.
Amint kinyitotta, a férfi odahajolt, és belecseppentett mindkét szemébe.
Csípte, mint az őrült, ezért Caitlin lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét.
– Aúúú – mondta a szemeit dörzsölgetve. – Ha haragszol rám, mondd csak meg. – Vigyorgott. – Sajnálom. Először éget, de aztán meg lehet szokni. Az érzékenységed néhány másodpercen belül eltűnik.
Caitlin pislogott, és a szemét dörzsölte. Mikor a szeme már jól volt, felnézett. Igaza volt: minden fájdalom eltűnt belőle.
– A legtöbbünk még mindig nem merészkedik ki napsütés idején, ha nem muszáj. Mindannyian gyengébbek vagyunk napközben. De néha, meg kell tennünk.
Ránézett a lányra.
– Ez az iskola, ahova jár… – kezdte mondani. – Messze van?
– Csak egy rövid sétára – mondta, majd megfogta a karját, és átvezette a havas pázsiton. – Az Oakville középiskola. Ez volt az én iskolám is még néhány héttel ezelőtt. Az egyik barátomnak tudnia kell, hogy hol van.
*
Az Oakville Középiskola pontosan úgy nézett ki, mint amire Caitlin emlékezett. Különös érzés volt ide visszajönni. Felnézett az épületre, mintha csak vakáción lett volna, és most térne vissza a normális életbe. Egy rövid másodpercre még azt is elképzelte, hogy az elmúlt hetek eseményei csak őrült álmok voltak. Hagyta magát álmodozni, hogy minden teljesen normális, épp amilyen volt. Jó érzés volt.
De amikor felpillantott, és Calebet látta maga mellett állni, tudta, hogy semmi sem normális. Ha volt valami bizarrabb, mint ide visszajönni, az a visszatérés Calebbel az oldalán. Igazán fura volt, ahogy belépett a régi iskolájába ezzel a gyönyörű, széles vállú, 190 cm-nél is magasabb, hosszúkás hajú férfival az oldalán, aki egy nyakat átölelő magas galléros fekete bőr viharkabátot viselt. Mintha csak egy tizenéves lányok közt népszerű magazin címoldaláról lépett volna ki.
Caitlin elképzelte, milyen reakció lesz, ha a többi lány meglátja vele. Elmosolyodott a gondolatra. Soha nem volt különösebben népszerű, és természetesen a srácok sem szenteltek sok figyelmet neki. Nem volt népszerűtlen – volt néhány jó barátja –, de aligha volt a középpontjában a legnépszerűbb klikkeknek. Úgy tippelte, átlagos volt. Még így is eszébe jutott az érzés, ahogy egyes népszerű lányok megvetették őt, akik mind úgy tűntek, mintha összetartoznának, fennhordott orral sétálva végig a folyosókon, figyelmen kívül hagyva mindenkit, akit nem tartottak olyan tökéletesnek, mint ők maguk.
Most talán majd észreveszik.
Felmentek az iskola lépcsőjén, és beléptek a széles kétszárnyú ajtón. Caitlin rápillantott nagy órára: 8 óra 30 perc. Tökéletes. Az első órát csak most fogják elhagyni, és hamarosan megtelnek a folyosók. Ekkor kevésbé lesznek feltűnőek. És nem kell majd aggódniuk a biztonságiak vagy a folyosói engedélyek miatt.
Mintegy végszóra, a csengő megszólalt, és másodperceken belül a csarnokok elkezdnek megtelni.
Az oakville-i iskolában az volt a jó, hogy egy világ választotta el a rettenetes New York City középiskolától. Itt akkor is volt elegendő hely a folyosókon, ha mindenki ott volt. Nagy üvegablakok sorakoznak a falakon, amik beengedték a fényt és az ég látványát, és fákat láthattál amerre csak mentél. Ez már majdnem elég ahhoz, hogy hiányozzon. De csak majdnem.
Caitlinnek elege lett az iskolából. Gyakorlatilag csak néhány hónapra volt az érettségitől, de úgy érezte, hogy többet tanult az elmúlt néhány hétben, mintha még néhány hónapig bent ülne az osztályteremben, és kapna egy hivatalos diplomát. Szeretett tanulni, de akkor is ugyanolyan boldog lesz, ha soha nem megy vissza.
Ahogy végigmentek a folyosón, Caitlin ismerős arcokat keresett. Útjuk során többnyire másodikosokkal és harmadikosokkal találkoztak, és nem vett észre senkit a végzős osztályokból. De ahogy mások mellett elmentek, meglepődött azon a reakción, amit minden egyes lány arcán látott: szó szerint Calebre meredtek. Nem volt egy olyan lány sem, aki megpróbálta volna elrejteni, vagy akár csak képes lett volna másfelé nézni. Hihetetlen volt. Mintha csak Justin Bieberrel ment volna végig a folyosón.
Amikor Caitlin megfordult, látta, hogy a lányok mind megálltak, és őket nézik. Többen egymásnak suttogtak.
Ő Calebre nézett, és azon tűnődött, hogy ő is észrevette-e ezt. De ha igen, akkor sem mutatta jelét, és bizonyára nem is érdekelte.
– Caitlin? – jött egy döbbent hang.
Caitlin megfordult. Luisa volt ott, az egyik régi barátnője.
– Ó, Istenem! – tette hozzá Luisa izgatottan, és karját széles ölelésre vetette. Barátságosan megölelték egymást. Jó érzés volt egy ismerős arcot látnia.
– Mi történt veled? – kérdezte Luisa egy izgatott tempójú beszéddel, épp úgy, ahogy mindig is beszélt. A spanyol akcentusa azonnal kiszűrődött, mivel csak néhány éve költözött ide Puerto Ricóból. – Annyira össze vagyok zavarodva! Azt hittem, elköltöztél!? Küldtem üzenetet, és az IM-en is írtam neked, de soha nem válaszoltál…
– Nagyon sajnálom – mondta Caitlin. – Elvesztettem a telefonom, és nem voltam számítógép közelébe, és…
Luisa már nem figyelt. Calebet nézte, bámulta megbabonázva. A szája tátva maradt a szó szoros értelmében.
– Kicsoda a barátod? – kérdezte végül szinte suttogva. Caitlin mosolygott: még soha nem látta a barátnőjét ilyen idegesnek.
– Luisa, ő Caleb – mondta Caitlin.
– Örvendek – mondta Caleb, és mosolyogva kezet nyújtott.
Luisa csak bámult. Nyilvánvalóan annyira megdöbbent, hogy szólni sem tudott. Ránézett Caitlinre, nem értve hogyan foghatott meg Caitlin magának egy ilyen srácot. Már egy kicsit másképpen nézett Caitlinre, mintha nem tudná, hogy kis is ő.
– Hm… – kezdte Luisa tágra nyílt szemmel – … te … hol … ti … hogyan találtatok egymásra?
Egy másodpercre, Caitlin eljátszott a gondolattal hogyan válaszoljon. Elképzelte, hogy mindent elmond Luisának, de elmosolyodott erre a képtelen ötletre. Ez nem működne.
– Találkoztunk … egy koncert után – mondta egyszerűen.
Ez legalább részben igaz volt.
– Jesszus, milyen koncerten? A városban? A Black Eyed Peas!? – kérdezte a hadarva. – Annyira irigyellek benneteket! Majd’ meghalok, hogy lássam őket!
Caitlin elmosolyodott arra a gondolatra, hogy Caleb és egy rock koncert. Valahogy nem igazán tudta őt elképzelni egy rock koncerten.
– Hm … nem egészen – mondta Caitlin. – Luisa, figyelj, sajnálom, hogy a szavadba vágok, de nincs sok időm. Tudnom kell, hol van Sam. Láttad őt?
– Persze. Mindenki látta. Visszajött a múlt héten. Furán nézett ki. Megkérdeztem tőle, hogy te hol vagy, és neki miféle dolga van itt, de nem mondta meg. Valószínűleg ott lebzsel abban az üres pajtában, amit annyira szeret.
– Nem, nincs ott – válaszolta Caitlin. – Épp ott voltunk.
– Tényleg? Sajnálom. Nem tudom. Ő másodéves, tudod? Nem igazán szoktunk találkozni itt. Próbáltál már neki üzenetet küldeni? Mindig a Facebookon van.