- AIDAN! - kiáltotta újból.
Valami csoda folytán szavai ezúttal eljutottak a fiúhoz, aki az utolsó másodpercben végre a földre vetette magát, szabad rálátást biztosítva Kyrának a célpontra.
Ahogy a vaddisznó vágtatott felé, az idő lelassult. Úgy érezte, egy alternatív világba lépett. Egy olyan dolog ébredt fel benne, amit eddig nem tapasztalt és nem is értette igazán az új érzést... A világ beszűkült és egyetlen helyre fókuszálódott. Hallotta a saját szívverését, légzését, a levelek susogását és egy varjú távoli károgását. Sokkal többet érzett az univerzumból, mint valaha. Egy olyan birodalomba lépett, ahol az univerzum és ő eggyé váltak…
Kyra kis csípést érzett a tagjaiban, egy meleg, tüskés energiát, amit még sosem tapasztalt. Olyan érzés volt, mintha egy idegen akarná elfoglalni a testét. Mintha egy nagyobb és sokkal erősebb valaki lenne…
Kisöpörte a gondolatait, csak az ösztönei vezették és ez az új energia áramlott az ereiben. Kitámasztotta a lábát, felemelte az íjat, ráhelyezte a nyilat és lőtt.
Tudta, már amikor elengedte az íjat, hogy ez egy különleges lövés lesz. Nem kellett odanéznie, érezte, hogy oda tart a nyíl ahová szánta, a fenevad jobb szemébe. A nyíl majd egy lábnyit bevágott a vaddisznóba, mielőtt megállt.
A fenevad felmordult, a lábai kicsúsztak alóla és a pofájára esett, közvetlen a hóba. Keresztülcsúszott a tisztáson, miközben vonaglott. Végül Aidantől egy lábnyira állt meg, olyan közel, hogy szinte meg lehetett érinteni.
Kiterült a földön, miközben Kyra előrelépett felajzott íjjal a kezében, megállt a vadkan felett és egy újabb lövést eresztett hátul a koponyájába. Végre abbahagyta a mozgást.
A lány némán állt a tisztáson. Szíve hevesen vert, az idegei lassan nyugodtak csak meg, az energia elhalványult és meglepetten eszmélt rá mit is tett. Tényleg végrehajtotta ezt a lövést?
Rögtön eszébe jutott az öccse és amint megölelte őt, Aidan olyan bizalommal nézett fel rá, mintha az anyja lenne. A szemében még ott látszott a félelem, de sértetlen maradt. Kyra megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor látta, hogy nem esett bántódása.
Hátrafordult két bátyjához, akik a tisztáson feküdtek és sokkoltan, félelemmel nézték őt. De látott valamit a tekintetükben, ami nyugtalanította őt. A gyanú. Hogy ő különbözik tőlük. Egy kívülálló. Úgy néztek rá, amit Kyra látott már korábban is, ritkán, de elégszer ahhoz, hogy elraktározza magában. Megfordult és lenézett a lábainál fekvő halott szörnyre, miközben azon töprengett, hogy tizenöt éves lányként, miként volt erre képes. Túlmutatott a képességein. Ez nem csak egy szerencsés lövésen múlott…
Mindig is volt valami, ami miatt különbözött másoktól. Ott állt némán, és képtelen volt megmozdulni. Mert ami ma igazán megrázta, az nem a vadkan felbukkanása, hanem a fivérei szemében látott hitetlenkedés. Már milliószor felötlött benne egy kérdés, de eddig nem engedte, hogy tudatosodjon benne, ezúttal azonban halkan felsóhajtott magában. Kénytelen volt feltenni a kérdést, amire sürgősen választ kellett kapnia…
Ki ő valójában?
HARMADIK FEJEZET
Visszafelé úton Kyra a testvérei mögött sétált figyelve, ahogy görnyedeznek a vaddisznó súlya alatt. Aidan mellette ment, míg Leo a sarkában ügetett. A vadászat után visszatért hozzájuk. Brandon és Braxton keményen megküzdöttek minden lépésért, miközben a lándzsáikra kötözött vadállatot a vállukon cipelték. Mióta kiértek az erdőből zord kedvük jelentősen megváltozott főleg, miután apjuk erődje is látótávolságba került. Minden egyes lépéssel egyre magabiztosabbakká váltak, lassan visszanyerték arrogáns önmagukat, nevetgélve viccelődtek a zsákmányuk felett.
- Az én lándzsám sebesítette meg - hencegett Brandon Braxtonnak.
- De - kontrázott rá Braxton - az én lándzsámon változtatott irányt és így került Kyra nyila elé.
Kyra arca elnyúlt a hazugságaikat hallgatva. Disznófejű bátyai már magukat győzködték a saját történetükről, és úgy tűnt lassan el is hiszik azt. Már előre látta, amint apjuk termeiben hencegnek a sikeres vadászatukkal.
Őrjítő érzés kerítette hatalmába. Ki akarta őket javítani, de összeszorította a száját és csendben maradt. Töretlenül hitt abban, hogy az igazság mindig utat tör magának, mindegy mit mond ez a két pojáca.
- Hazugok vagytok – jelentette ki Aidan, miközben még mindig reszketett a történtektől. - Tudjátok, hogy Kyra ölte meg a vadkant.
Brandon megvetően fordult hátra a válla felett, mintha Aidan csupán egy bogár lenne.
- Mit is tudsz te? – kérdezte. - El voltál foglalva a nadrágba pisiléssel.
Mindketten felkacagtak. Úgy tűnt a történetük minden egyes megtett lépéssel egyre hihetőbbé vált számukra.
- És ti talán nem futottatok el? – érdeklődött Kyra gúnyosan, ezúttal kiállva Aidan mellett.
A fivérek elcsöndesedtek. Kyra mindkettejüket megfogta és még a hangját sem kellett, hogy felemelje. Boldogan sétált tovább, hisz az öccse életét megmentette, és ennél több örömet nem is kívánt magának.
Kis kezet érzett a vállán, és amikor odanézett Aidan mosolygós arcát pillantotta meg. A fiú boldog volt, hogy él és csak ez számított. Azon már meg se lepődött, hogy bátyjai nem értékelik, amit értük tett.
Kyra nézte a vadkan minden lépésre himbálózó tetemét, és közben azon morfondírozott, hogy jobb lett volna, ha a tisztáson hagyják. Ott ahová tartozik. Elátkozott állat, nem Volis-ba való... Rossz ómen, mivel a Tövis Erdőből származott, és ráadásul a Téli Hold estéjén ejtették el. Egy régi mondás jutott eszébe: ne dicsekedj, miután megmenekültél a haláltól. Úgy gondolta, hogy fivérei a kísértik a sorsot, rontást hozva ezzel az otthonukra.
Átkeltek egy dombon, és megpillantották az erődöt, ami elterpeszkedett a tájon. A hideg szél és az erősödő havazás ellenére Kyra megkönnyebbült az otthona láttán.
Füst szállt fel a kéményekből, bepöttyözve a láthatárt, amint a fáklyák megpróbálták elűzni az alkonyat sötétjét. Az út kiszélesedett mikor egy jól karbantartott részhez értek, a híd közelében. Lépteiket megszaporázva gyorsan tették meg az utolsó szakaszt. Az út tele volt emberekkel. Mind a fesztiválra voltak kíváncsiak még a rossz idő és a közeledő éjszaka sem tartott vissza senkit.
Kyrát nem lepte meg a falusiak felbuzdulása, hisz a Téli Hold fesztivál az év egyik legfontosabb ünnepe. Hatalmas tömeg nyomakodott keresztül a felvonóhídon, hogy bejussanak a várban felállított standokhoz, válogatni a különleges portékák között vagy hogy csatlakozzanak a várbeli ünnepséghez. Ugyanakkor sokan próbáltak kijutni is, hogy haza térjenek és szeretteik körében töltsék az ünnepet. Ökrös fogatok haladtak mindkét irányban. Kőművesek dolgoztak serényen a várat körülölelő fal megerősítésén. Kalapácsaik hangja keveredett a haszonállatok és kutyák hangjával. Kyra csodálta őket, hogy ilyen időben is képesek dolgozni és nem fagy le a kezük.
A tömeggel sodródva léptek be a kapun és ahogy Kyra felnézett a látványtól összeszorult a gyomra. A Pandesiai Kormányzó emberei bíbor színű sodronyingüket viselték és nem is próbáltak elvegyülni a tömegben. A lány érezte, hogy ugyanaz a harag lángol fel a szemében, amit a népe minden egyes tagja érzett. A Kormányzó embereinek jelenléte mindig nyugtalanítóan hatott, de a Téli Hold ünnepén nem jelenthetett mást, mint, hogy valamit akartak tőlük. Ezek a katonák semmirekellők voltak a szemében, megvetendő kötekedők, akik a pandesiai invázió óta uralkodtak rajtuk.
Escalon előző királyának gyöngesége miatt kényszerültek megadni magukat a Pandesiai inváziónak. Azóta szégyenszemre ki vannak szolgáltatva ezeknek az embereknek. Kyrát elöntötte a harag, ahogy felidézte a történetet. A Király gyengeségének köszönhetően az apja és emberei nem voltak jobbak kiemelt jobbágyoknál. Szerette volna, ha felkelnek és harcolnak a szabadságukért, hogy megvívják azt a háborút, amelyet az előző királyuk nem mert. Tudta, ha felkelés lenne, szembe kellene nézniük a Pandesiai hadsereg haragjával, de így, hogy a várat már sikerült megerősíteni és körbeárkolni már lenne esélyük…
Amint elérték a hidat a tömeg megállt körülöttük és megbámulták a vadkant. Kyra egy kis elégtételt érzett magában, amikor látta, hogy a bátyjai hogyan görnyedeznek a súly alatt, dúlva-fúlva. Ahogy mentek az arcok feléjük fordultak. Közemberek és harcosok is ámulattal nézték a hatalmas fenevadat. Látott néhány babonás embert gyorsan elfordulni, ők ugyan úgy rossz ómennek tekintették az egészet.
A többiek viszont büszkén figyelték a testvéreit.
- Szép fogás a fesztiválra - kiáltotta egy farmer, aki a tehenét vezette az utcán, amikor beléjük botlott.
Brandon és Braxton melle dagadt a büszkeségtől
- Apátok fél udvartartása jól lakik - kiáltotta egy hentes.
- Hogyan sikerült elejteni? - kérdezte egy szíjgyártó.
A két báty egymásra pillantott és végül Brandon válaszolt a férfinak.
- Egy jó dobás és a félelem hiánya - felelte bátran.
- Ha nem kalandozol az erdőben - tette hozzá Braxton - nem tudod, hogy mit hagysz ki.
Néhányan éljeneztek, míg mások a hátukat lapogatták. Kyra önmagát meghazudtolva csöndben maradt. Nem volt szüksége ezeknek az embereknek a jóváhagyására.
- Nem ők ölték meg a vadkant – szólt közbe Aidan felháborodottan.
- Fogd be - fordult hozzá Brandon sziszegve. – Ha még egyszer megszólalsz, elmondom, hogy összepisilted a nadrágodat, amikor feléd rohant a vadkan.
- De nem is - tiltakozott zavartan.
- És hisznek majd neked? - érdeklődött Braxton gúnyos mosolyra húzva a száját.
A két fivér nevetésben tört ki, miközben Aidan Kyrára nézett, tanácsot kérve, hogy mit tegyen.
Nővére tagadólag megrázta a fejét.
- Ne pocsékold az erődet - mondta neki nyugodtan -, az igazság mindig kiderül.
A tömeg egyre sűrűbb lett, ahogy átkeltek a hídon. Kyra érezte az egyre növekvő izgalmat, ahogy az alkonyat leszállt, és a sűrű hóesésben felgyulladtak a fáklyák. Felnézett és a szíve gyorsabban kezdett verni, amikor meglátta a tornyos, hatalmas kőkaput, amelyet az apja tucatnyi embere őrzött. A rács, a vastag rúdjaival és hegyes végével, fel volt húzva, de bármikor egy szempillantás alatt leereszthették, ha felharsant a kürt, és így képesek voltak távol tartani az ellenséget. A kapu harminc láb magasra nyúlt, tetején széles terasszal, ahonnan az egész erődöt be lehetett látni. A lőréseken keresztül állandóan éber szemek figyeltek. Volis egy csodálatos erőd volt, Kyrát mindig büszkeség töltötte el, ha rágondolt. Ami még inkább büszkévé tette, azok a benne élő emberek… Főleg apja katonái, akiket Escalon legjobb harcosaiként tartottak számon. A Király bukása után apja köré gyűltek, és azóta is kitartottak mellette. Kyra és a katonák is többször sürgették a várurat, hogy kiáltsa ki magát az új Királynak, de ha ez felmerült a férfi mindig csak a fejét ingatta. Hisz ez nem az ő útja…
Ahogy közeledtek a kapuhoz, apja tucatnyi embere lovagolt el előttük az alacsony fallal körülvett széles kör alakú gyakorlótér felé. A tömeg szétvált előttük, hogy szabad utat biztosítsanak nekik, Kyra pedig megfordulva, dobogó szívvel figyelte őket. A gyakorlótér volt a kedvenc helye. Órákat töltött el ott figyelve, ahogy gyakorlatoznak, eltanulva tőlük a mozdulataikat, technikájukat. Csodálta őket, amiért a fesztivál estéjén, a hideg és a hó ellenére is a gyakorlatozást választják.
Egy másik csapat gyalogosan közeledett a vár felől. Félreálltak, hogy utat engedjenek a testvéreknek. A férfiak még a fivéreinél is nagyobbra nőttek, jó egy lábbal magasodtak feléjük. Ősz szakállú, harmincas, negyvenes éveikben járó emberek, akik túl sok háborút láttak már, még a régi Király mellett szolgálva. Ezek a férfiak maguktól sosem adták volna fel, a Király azonban rákényszerítette őket. Sokat látott katonák voltak, akik szinte semmin se lepődtek már meg, most mégis hangos füttyögéssel jelezték ki tetszésüket a zsákmány láttán.
- Magad ölted meg, ugye? - kérdezte egyikük Brandont, miközben közelebb jött, hogy megvizsgálja a vadat.
A tömeg egyre sűrűbb lett és végül a fivéreknek meg kellett állniuk, hogy begyűjthessék ezeknek a nagyszerű emberek csodálatát és gratulációját. Próbálták elrejteni, hogy milyen nehezen is kapnak levegőt.
- Mi ejtettük el! – vágta rá Braxton büszkén.
- Egy Fekete Szarvú! - kiáltott fel egy másik katona döbbenten, miközben közelebb lépett és végigsimított a hátán. - Gyerekkorom óta nem láttam ekkorát. Segítettem megölni egyet, de jó páran voltunk rá, és ketten is ott hagyták a fogukat…
- Hát, mi nem vesztettünk semmit, egy lándzsahegyen kívül – hencegett Braxton.
Kyra majd felrobbant a dühtől, miközben az emberek helyeslően nevettek. Anvin, a vezetőjük előrelépett, hogy megvizsgálja a tetemet. Szétváltak, hogy legyen helye.
Az apja parancsnokát, Anvint, kedvelte Kyra legjobban mindközül. Ő vezette ezeket a nagyszerű harcosokat és olyan volt számára, mintha a második apja lett volna. Azóta ismerte, mióta csak az eszét tudta. Nagyon szerette Kyrát, gondoskodott róla, és megtanította a fegyverforgatás minden csínjára. Engedte, hogy a katonákkal gyakorlatozzon, mert tudta, hogy milyen fontos ez a lánynak. Nagyszerű férfi volt, aki kemény az ellenséggel és melegszívű a barátokkal szemben. Nem tűrte a hazugságokat, azon kevés emberek közé tartozott, akik mindig kimondták az igazat, legyen az bármilyen sötét is. Aprólékos szemével mindent észrevett, és amikor előrelépett, hogy megvizsgálja a vadkant, felfedezte a törött nyílhegyet a vadkan szemében. Látta a részleteket. Kyra tudta, ha valaki ki tudta találni az igazságot, akkor az ő.
Anvin megvizsgálta a két sebet, tanulmányozta a két kis nyílhegyet, amelyek még mindig a tetemben fúródva álltak a kis fadarabokkal együtt, ahol a bátyjai eltörték a nyilakat. Alig látszottak ki, más talán észre sem vette volna…
Kyra figyelte Anvin arcát, amint a sérüléseket tanulmányozta és látta a szeme összehúzódásából, hogy összerakta az igazságot. Lehajolt, levette a kesztyűjét és kihúzta a szemből az egyik nyílhegyet. Feltartotta véres darabot és lassan, kérdőn a fivérek felé fordult.
- Egy lándzsahegyet vesztettek, igaz? - kérdezte rosszallón.
Feszült csend telepedett a csoportra, miközben Brandon és Braxton idegesen nézett körbe. Mozdulatlanná váltak.
Anvin Kyrához fordult.
- Vagy talán ez egy nyílhegy? - kérdezte, és Kyra látta, ahogy forognak a kerekek a fejében, levonva a saját következtetéseit.
Anvin odasétált Kyrához kivéve egy nyilat a tegezéből és egymás mellé tartotta a nyílhegyeket. Tökéletesen illeszkedtek, mindenki láthatta. Egy büszke pillantást vetett Kyrára, és a lány érezte, hogy minden tekintet rászegeződik, amitől zavarba jött.
- A te lövésed volt, igaz? – kérdezte, bár inkább állította.
Kyra biccentve válaszolt.
- Igen az - mondta határozottan, és hálás tekintett Anvinra, hogy megadta neki az elismerést.
- Ez a lövés terítette le - vonta le a következtetést kemény hangon. - Nem látok más sérülést emellett a kettő mellett - tette hozzá, miközben végigfuttatta a kezét, míg nem a fülénél megállt. Megvizsgálta, majd Brandon és Braxton felé fordult és megvetően kérdezte tőlük. – Hacsaknem ezt a karcolást meritek ti sérülésnek nevezni.
Feltartotta a vadkan fülét és a két fivér elvörösödött, miközben mindenki harsány nevetésben tört ki.
Apja egy másik katonája, Vidar – Anvin jó barátja – lépett előre. Vékony, harmincas éveiben járó, szikár tekintetű, sebhelyes orrú ember képében jelent meg. Kis termete miatt nem tűnt túl erősnek, de Kyra jól ismerte őt. Vidar keményebb volt, mint a szikla, és közelharcban edződött ennek hála a nála kétszer nagyobb embereket is lebirkózta. Sokan követték el azt a hibát, hogy a kinézetével provokálták, majd keményen megfizettek vakmerőségükért. Ő is a szárnyai alá vette Kyrát, védelmezte őt.