- Úgy tűnik, hogy elhibázták - vonta le Vidar a következtetést - és a lány megmentette őket. Ki tanított meg titeket lándzsát dobni?
A fiúk néma csendben álltak a figyelem középpontjában és egyre idegesebben pillantgattak egymásra, mikor lelepleződött a hazugságuk.
- Keserves dolog egy gyilkosságról hazudni - mondta Anvin vészjóslóan, odafordulva a fivérekhez. - Mondjátok el mi történt. Apátok tudni akarja majd az igazat.
A fiúk leforrázva álltak egymásra tekingetve, hogy mit is mondjanak. Kyra most látta őket először ilyen szótlannak.
Éppen szólásra nyitották volna a szájukat, amikor egy idegen hang szólalt fel a tömegből.
- Mindegy ki ejtette le – mondta. – Most már a miénk!
Kyra a többiekkel együtt a hang irányába fordult, hogy megnézze ki szólhatott közbe, aztán a gyomra egyszer csak összerándult, hiszen a kormányzó egyik emberét pillantotta meg, bíbor páncéljában, amint a tömegben lépkedett előre. A falusiak némán utat engedtek neki. Odament a vadkanhoz, miközben mohó szemeket meresztett a zsákmányra. Kyra tudta, hogy igényt tartanak a trófeára. Persze nem azért mert szükségük lett volna rá, hanem mert így megalázhatják a népét, elorozhatják büszkeségük egy darabját. Leo elkezdett mellett morogni, mire nyugtatón ráhelyezte a kezét.
- A Kormányzó nevében - kezdte a lovag, egy büszke katona, aki sűrű szemöldökkel és nagy hassal rendelkezett, buta kifejezéssel az arcán -, elvisszük ezt a vadkant. A Kormányzó igazán hálás lesz ezért az ajándékért.
Intett az embereinek, hogy fogják meg a vadkant és vigyék el. Mielőtt felemelhették volna, Anvin előre lépett Vidarral az oldalán és az útjukat állták.
Feszült csend telepedett a tömegre, hisz íratlan szabály volt, hogy senki sem konfrontálódik a Kormányzó embereivel. Nem akarták Pandesia haragját magukra vonni.
- Senki sem ajánl fel nektek semmilyen ajándékot, amíg én azt nem mondom - mondta acélos hangon -, vagy a Kormányzó nem parancsolja meg személyesen.
A tömeg egyre sűrűbb lett, falusiak százai vették körbe őket, hogy figyelemmel kísérjék a szócsatát. Eközben néhányan hátrébb húzódtak, hogy helyet csináljanak a két ember körül, miközben a feszültség egyre csak nőtt a levegőben.
Kyra szíve majd kiugrott a helyéről. Öntudatlanul is szorosabban markolta az íját, felkészülve arra, ha a helyzet elromlana. Bármennyire is szeretett volna harcolni, kivívni a szabadságot, tudta, hogy a népe nem szállhat szembe a Kormányzóval, mert ha valami csoda folytán még le is győznék, szembe találnák magukat a Pandesiai Birodalommal, és tengernyi harcosukkal.
Ugyanakkor büszkeség töltötte el, hogy Anvin kiállt ellenük. Végre valaki megtette. A katona barátságtalanul tekintett le a parancsnokra.
- Szembe mersz szállni a Kormányzóddal? – kérdezte támadón.
Anvin szilárdan állt a lábán.
- Ez a vaddisznó a miénk, senki nem adta nektek – felelte nyugodtan, magabiztosan.
- A tiétek volt - javította ki a katona -, most már a miénk. - Majd odafordult az embereihez. - Vigyétek a vadkant!
A Kormányzó emberei odaléptek az állathoz, de apja tucatnyi embere is előrelépett, megtámogatva Anvint és Vidart, elállva ezzel a Kormányzó embereinek útját, miközben kezük a fegyverükön nyugodott.
A feszültség olyan nagyra nőtt, hogy Kyra ujjai elfehéredtek az íjon. Úgy érezte, az egészért ő a felelős, hiszen ő ölte meg a vadkant... Rossz előérzete kerítette hatalmába és átkozta a fivéreit, amiért a Téli Hold estéjén idehozták ezt a bestiát... Ilyenkor egyébként is különös dolgok szoktak történni… Misztikus dolgok. A halottak ezen az estén kelnek át egyik világból a másikba. Miért kellett a testvéreinek ezeket a szellemeket megbolygatniuk?
Miközben a férfiak egymással néztek farkasszemet és már éppen a fegyvereiket húzták volna elő, készen a vérrontásra, mikor egy parancsoló hang hasított a levegőbe, és rögtön csend lett.
- A préda a lányé! – jelentette ki erélyesen.
A magabiztos hang, amely magára vonta a figyelmet, az volt, amit Kyra mindig is csodált és bármi másnál jobban tisztelt. Duncan parancsnok, az apja.
Minden szem a közeledő parancsnok felé fordult, a tömeg szétnyílt, széles utat biztosítva számára. Kétszer akkora volt, mint mások, széles vállakkal, borzas barna szakállal és deresedő hajjal. A vállán szőrmét viselt és kétszer akkora kardot hordott az övén, mint mások, míg a hátán átvetve a lándzsáját hordta. Pajzsa feketén csillogott, mint Volis színe, míg a páncéljába egy sárkányt karcoltak, háza jelképét. A fegyverein lévő karcolások arról árulkodtak, hogy jó pár csatában szerzett már tapasztalatot. Olyan ember volt, akitől féltek, mégis tisztelték, mert tudta, hogyan kell igazságosnak lenni.
- Ez Kyra zsákmánya - ismételte meg, miközben rosszalló pillantást vetett a fivérekre, majd a lányához fordult, figyelemre se méltatva a Kormányzó embereit. - Neki kell döntenie a sorsáról.
Kyra megrettent apja szavaitól. Sosem várta volna, hogy ilyen felelősséget helyez a vállára, ennyire nehéz döntés elé állítja. Ez most nem csupán a vadkanról szólt, és ezt mindketten tudták.
Feszült katonák sorakoztak mind a két oldalon, kezüket kardjukon nyugtatva, miközben mindegyikük arca felé fordult, a válaszára várva. Tudta, hogy a következő szavak lesznek eddigi élete legfontosabbjai.
NEGYEDIK FEJEZET
Merk lassan ereszkedett lefelé a Fehérerdőn áthaladó hegyi ösvényen, miközben az életén gondolkodott. Az eddigi negyven éve igencsak nehéz volt. Sosem talált időt arra, hogy csak egyszerűen az erődben sétáljon és csodálja a körülötte lévő világot. Nézte a lába alatt szétroppanó fehér leveleket, amelyek hangját csak a botja koppanása szakította meg, ahogy hozzáért a puha erdei padlóhoz. Felnézett, hogy magában szívja az Aiszóposz fák szépségét, a fehér levelekkel és vörös ágakkal, amik megcsillantak a reggeli nap fényében. A levelek úgy hullottak, mintha hó esne, és életében először érezte, hogy békére lelt.
Átlagos magasságú és testfelépítésű ember volt, sötét fekete hajjal, örökösen borotválatlan arccal, széles állkapoccsal és nyúzott arccal. Fekete szemei körül örökösen fekete karikák éktelenkedtek, olyan kinézetet kölcsönözve Merknek, mintha soha sem aludta volna ki magát. És általában így is érezte magát. De most. Most végre kipihentné magát. Itt, Úrban, Escalon északnyugati csücskében, nem esett a hó. Mérsékelt szél fújt az óceán felől, ami egy napi lovaglásra, nyugatra terült el. Ez biztosította a melegebb időjárást és engedte, hogy a fák levelei ezernyi színben pompázzanak. Épp ezért Merk beérte azzal, hogy egy köpenyt magára terítenie, nem kellett óvnia magát a fagyos széltől, mint Escalon többi részén. Szívesebben viselt köpenyt a páncél helyett és hordott botot kard helyett, valamint szívesebben szurkálta a leveleket, minthogy az ellenségeit kaszabolja egy tőrrel. Mindez teljesen újnak tűnt számára. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen lesz az az új ember, akivé válni akart. Békés lesz, de furcsa. Úgy tűnt olyanná szeretne válni, aki még sosem volt…
Merk nem volt se utazó, se szerzetes, sem pedig egy békés ember. Még mindig a harcosok vére csörgedezett benne, ráadásul nem is akármilyen harcosé! A saját szabályai szerint küzdött és sohasem vesztett csatát. A lovagi tornák porondjától a fogadókig bezárólag bárhol harcba szállt, utóbbiba egyébként gyakran meg is fordult. Az emberek inkább zsoldosnak hívták. Bérgyilkosnak. Egy bérelhető kard. Sok névvel illették, némelyik egyáltalán nem volt hízelgő, de Merk nem igazán törődött ezekkel a címkékkel, vagy, hogy az emberek mit gondolnak róla. Egyedül az érdekelte, hogy ő legyen a legjobb.
Szerepéből adódóan sokféleképpen nevezte magát, éppen milyen szeszélye vitte rá. Nem szerette azt a nevet, amelyet az apja adott neki, igazából az apját sem kedvelte, és nem szerette volna leélni az életét egy olyan névvel, amit valaki ráragasztott. Legtöbbször Merknek hívta magát, és mostanra már meg is szerette. Viszont nem érdekelte, hogy más miként hívja. Csak két dologgal törődött egész életében: egyrészt, hogy megtalálja a tökéletes helyet a tőre számára, és hogy a megbízói kifizessék a beígért aranyat.
Már korán felfedezte magában azt a tulajdonságát, ami a többiek fölé emelte. Testvérei, apja és az összes híres felmenője büszke és nemes lovagok voltak. A legjobb páncélokat hordták, a legjobb acéllal harcoltak, táncoltatták a lovaikat, lengették a zászlóikat és sorra nyerték a lovagi tornákat, miközben az asszonyok virágokat dobáltak a lábukhoz. Nem is lehettek volna büszkébbek magukra.
Merk utálta a pompát és a rivaldafényt. Azok a lovagok ügyetlenek voltak az ölésben, nem művelték elég hatékonyan az ölés tudományát, és éppen ezért nem tartotta őket sokra. Neki nem volt szüksége elismerésre, jelvényekre vagy címerekre, amilyeneket a lovagok hordtak. Ezek azoknak valók, akik nem tudták, hogy mi a legfontosabb. Az ölés képessége… Gyorsan, csendben és hatékonyan. Szerinte igazából nem is volt értelme másról beszélni.
Fiatalkorában a barátai, akik túl kicsit voltak, hogy megvédjék magukat, hozzá jöttek - mert már akkor is jól bánt a karddal -, hogy fizetség fejében védje meg őket. A zaklatóik nem gyötörték őket többet, ha Merk ott velük tartott. Bátorságának hamar híre ment és ahogy Merk egyre több fizetséget fogadott el, ölési halálos képességei is rohamosan kifejlődtek.
Ő is lehetett volna lovag, egy ünnepelt harcos, akárcsak a testvérei, ehelyett inkább az árnyákban való ténykedést választotta. Csak a győzelem érdekelte, a halálos hatékonyság és hamar rájött, hogy a lovagok a gyönyörű fegyvereikkel és terjedelmes páncélzatukkal még fele olyan hatékonysággal sem tudnak gyilkolni, mint ő bőringben egy tőrrel.
Amint sétált az erdőben, botjával a faleveleket szurkálva, eszébe jutott egy fogadóbeli jelenet, amikor a testvéreivel akaszkodtak össze más lovagokkal. A testvéreit körülvették, számbeli fölényben voltak a támadók, és míg a lovagok szertartásosan felálltak, addig Merk nem késlekedett. Keresztülcikázott a tömegen a tőrével és elvágta mindenkinek a torkát, mielőtt azok kardot ránthattak volna.
A testvérei ahelyett, hogy megköszönték volna neki, amit tett, távolságtartóan viselkedtek vele. Féltek tőle és le is nézték. A hálának ez a rémes módja még az árulás is jobban bántotta Merket. Tovább mélyült a szakadék közte és a nemesi lovagság között. Csak képmutatást jelentett számára, semmi mást, mint öncélú magamutogatást. Elsétálhattak a fényes páncélzatukban és lenézhették őt, de ha nem lett volna ő és a tőre, most mindannyian holtan feküdnének a sikátor hátuljában.
Merk csak ment és ment, próbálva elengedni a múltat. Ahogy elmélkedett rájött, hogy igazából nem érti tehetségének forrását. Talán abban rejlett, hogy gyorsan és fürgén mozgott? Talán speciális képessége volt megtalálni az emberek gyenge pontjait? Vagy az, hogy sose kellett kétszer lesújtania? Esetleg az, hogy jól tudott rögtönözni és bármilyen eszközzel képes volt ölni, legyen az madártoll, kalapács vagy egy öreg farönk… Erősebb volt másoknál, gyorsabb és jobban alkalmazkodott – ezek együtt halálos kombinációt alkottak.
Miközben felnőtt, a büszke lovagok eltávolodtak tőle, és le is szólták őt a szakálluk alatt dörmögve. Szemtől szembe senki sem mert neki szólni... Mostanra, hogy már idősebbek lettek és az erejük megcsappant a népszerűségük pedig elszállt, csak őt tartották nyilván, a többi lovag feledésbe merült. Amit a testvérei sohasem értettek meg, hogy nem a lovagiasság teszi a királyt királlyá. Az undorító, nyers erőszak, a félelem, az ellenségek megsemmisítése, a hátborzongató gyilkosságok, amiket senki nem akart megcsinálni, na pontosan ezek teszik királlyá. És hozzá fordultak, amikor azt szerették volna, hogy az igazi munka el legyen végezve, úgy ahogyan egy király is csinálná.
Minden egyes alkalommal, amikor szúrt egyet a botjával, egy-egy áldozata jutott eszébe. Megölte a Király legrosszabb ellenségeit – nem méreggel persze - azt meghagyta a kicsinyes bérgyilkosoknak, a patikusoknak meg a méregkeverőknek. Ha őt hívták, példát akartak statuálni. Valami hátborzongatóra, valami nyilvánosra volt szükség: egy tőrre a szemben, egy kiterített testre a köztéren, kilógatva az ablakon, hogy mindenki lássa a következő napfelkeltekor, és elriasszon bárkit, aki a Királyt kritizálni merészelné.
Amikor az öreg Tarnis király feladta a királyságát, és megnyitotta a kapukat Pandesia előtt, Merk haszontalanná vált, először az életében nem találta a célját. Király nélkül, akit szolgálhatna, csak sodródott amerre a szél fújta. Valami érlelődött benne, majd a felszínre tört, amit igazából nem is értett, de elkezdte csodálattal szemlélni az életet. Egész eddigi a halál megszállottja ként dolgozott, a gyilkolás művészeként. Túl könnyűvé vált, túlságosan is könnyűvé… Azonban most, valami megváltozott legbelül, és olybá tűnt, mintha nem találná a biztos talajt a lába alatt. Mindig első kézből tudta, hogy milyen törékeny is az élet, mennyire könnyen el lehet venni és most elkezdte érdekelni, hogy lehetne megőrizni. Az élet olyan törékeny, a megőrzése talán nehezebb lehet, mint az elvétele?
Önmagára rácáfolva elkezdett azon gondolkodni, hogy mi is volt az, amit eddig elvett másoktól.
Merk nem tudta, mi váltotta ki belőle ezt az önreflexiót, de kezdte megát kényelmetlenül érezni miatta. Valami kavargott a lelkében, amitől émelygés fogta el, és megundorodott az öléstől – és olyan ellenszenvvel viseltetett iránta, mint amennyire egykor élvezte. Azt kívánta bárcsak meg tudná mondani, hogy mi váltotta ezt ki belőle, talán egy bizonyos személy megölése, talán, de nem valószínű. Egyszerűen csak elhatalmasodott rajta, minden ok nélkül. És ez volt a legzavaróbb az egészben.
Más zsoldosokkal ellentétben Merk csak azokat az ügyeket vállalat el, amelyekben hitt. Csak később lépte át ezt a határt, mikor már túl jó volt abban, amit csinált, a fizetség nőtt, a megbízók pedig hatalmas uraságok voltak. Akkor már olyan személyért is elfogadott fizetséget, akiről korábban nem gondolta, hogy megérdemli a halált. És ez zavarta őt leginkább.
Merk ugyanolyan erővel próbálta megváltoztatni magát, mint amilyen szenvedéllyel egykor végezte a munkáját. Ki akarta söpörni a múltját, visszavonni mindazt, amit tett és vezekelni a bűneiért. Ünnepélyes fogadalmat tett magában, hogy nem fog többet ölni, nem emel ujjat többet senkire és a hátralévő napjaiban Isten bocsánatát fogja kérni, hogy támogassa őt mások megsegítésében. Ezek a gondolatok vezették erre az erdei útra, így került közelebb botja minden egyes csattanásával új küldetéséhez.
Látta, hogy az erdei ösvény emelkedni kezd, majd elmerül a fehér levelekben. Ellenőrizte, hogy Úr tornya megjelent-e már a horizonton, de még mindig nem volt semmi jele. Tudta, hogy az ösvénynek előbb utóbb oda kell vezetnie, ezért is indult el ezen a zarándoklaton már közel egy hónapja. Kiskorától fogva magával ragadták a Figyelőkről szóló történetek. A titkos szerzetesrend, aminek a tagjai félig emberek, félig pedig valami mások, két toronyban laktak. Úr tornyában északnyugaton és Kos tornyában a délkeleti oldalon. Feladatuk a Királyság legbecsesebb ereklyéjének, a Tűz Kardjának megőrzése volt. A Tűz Kardja tartotta életben a Lángokat. Senki sem tudta pontosan, hogy melyik toronyban őrzik, csupán a legöregebb Figyelők. Ha elmozdították vagy ellopták volna a Kardot, a Lángok elvesztek volna örökre és Escalon védtelen marad a trollokkal szemben.