A tornyok őrzése hatalmas elhivatottságot jelentett, egy szent és megtisztelő kötelességet, már persze ha a Figyelők elfogadták a jelentkezést. Merk gyerekként mindig róluk álmodott, és lefekvés előtt arról álmodozott, hogy egyszer majd csatlakozik hozzájuk. Magányra vágyott, szolgálatra és önvizsgálatra, amelynek a legjobb módját abban látta, ha Figyelőnek áll. Merk készen állt. Eldobta páncélingjét és bőrre cserélte, a kardját botra és egy hónapja nem ölt vagy sebesített meg senkit sem. Kezdte egyre jobban érezni magát.
Amint felért egy kis dombra azt remélte, hogy a tetejéről megpillantja Úr tornyát a látóhatáron. De nem látott mást, csak erdőt, ameddig csak a szem ellátott. Tudta, hogy egyre közelebb ér, ennyi gyaloglás után, már nem lehet messze a torony.
Merk leereszkedett a lejtőn, körülötte a fák egyre vastagabbra nőttek, még nem a lejtő alján egy kidőlt fa az útját állta. Megállt és csodálkozva nézte a fa méreteit miközben azon gondolkodott miként kerülje meg.
- Azt mondanám, hogy elég messze van a vége - szólt egy vészjósló hang.
Merk rögtön észrevette a baljóslatú hangszínt, hiszen nem először tapasztalat már ilyesmit. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja mi lesz a következő lépés. Hallotta a levelek zörrentését maga körül és az erdőből előtűnt a hanghoz tartozó arc is: először egy orgyilkos, majd sorra a többi. Olyan embernek tűntek, akik ok nélkül ölnek. Egyszerű tolvajok és gyilkosok, akik a gyengére vadásznak véletlenszerűen az értelmetlen erőszak kedvéért. Merk szemében szinte semmit nem értek.
A férfi látta, hogy csapdába esett. Észrevétlenül körbepillantott, a régi ösztönei működésbe léptek. Nyolc banditát számolt össze. Mindannyian tőrt tartottak, rongyokba bugyolálták magukat, koszos volt az arcuk, kezük, borotválatlanságuk és kétségbeesett kinézetük alapján napok óta nem ettek. És persze unatkoztak is.
Merk megfeszítette izmait, amikor a vezetőjük közelebb lépett, de nem azért, mert félt tőle. Könnyedén megölhette volna mindet, egy szempillantás alatt, ha úgy dönt. Azért lett feszült, mert könnyen erőszakra késztethetik és be akarta tartani a fogadalmát, kerüljön bármibe is.
- Mit fogtunk? - kérdezte egyikük közelebb jőve, Merk körül cirkálva.
- Szerzetesnek néz ki - mondta egy másik gúnyos hangon. - De ezek a csizmák nem stimmelnek.
- Talán ez egy olyan szerzetes, aki katonának képzeli magát - nevetett egyikük.
Mindannyian nevetésben törtek ki, és az egyikük, egy mamlasz kinézetű negyvenes, akinek hiányzott az első foga, lehajolt Merkhez a rossz leheletével és megbökte a vállát. A régi Merk már régen megölte volna azt, aki akárcsak fele ennyire is megközelíti.
De az új Merk elhatározta, hogy jó ember lesz és felülemelkedik az erőszakon – még ha el is kell menekülnie. Behunyta a szemét és vett egy mély lélegzetet, kényszerítve magát, hogy nyugton maradjon.
Ne reagálj az erőszakra, ismételgette magában.
- Mit csinál ez a szerzetes? - kérdezte az egyik. - Imádkozik?
Megint csak harsány nevetés harsant, majd az egyikük felkiáltott.
- Az istened nem ment meg téged, fiú!
Merk kinyitotta a szemét és visszanézett arra a kreténre.
- Nem akarlak bántani – jelentette ki rezignált nyugalommal.
Hangos nevetés harsant, hangosabb, mint előtte és Merk örömmel konstatálta, hogy nyugodt maradt, nem reagált az erőszakra. Ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit valaha tett.
- Szerencsések vagyunk fiúk!
Megint nevettek, majd elcsendesedtek, amikor a vezetőjük Merk arca elé állt.
- De talán - kezdte komoly hangon, olyan közel hajolva Merkhez, hogy az érezte a leheletét -, mi bántani szeretnénk téged.
Az egyik férfi Merk mögé lépett és vastag ujjait ráfonta a torkára és fojtogatni kezdte. Merk nyelt egyet, amint érezte, hogy fuldoklik, a szorítás elég erős volt, hogy fájdalmat okozzon, de nem elég erős ahhoz, hogy elzárja a levegő útját. Az első gondolat, ami átfutott az agyán, az volt, hogy hátranyúl és megöli az embert. Könnyű lett volna, jól ismert az a pontot az alkaron, amelyet megnyomva rögtön elengedte volna. De kényszerítette magát, hogy ne tegye.
Hagyd őket elmenni, ismételte magában, az alázatosságnak valahová vezetnie kell.
Merk a vezetőjükre pillantott.
- Vegyétek el tőlem, amit akartok - nyögte fuldokolva. - Vegyétek és menjetek az utatokra.
- És mi van akkor, ha elvesszük és itt maradunk? - kérdezte a vezér.
- Senki sem kérdezte, hogy mit vehetünk el és mit nem, fiú –jelentette ki egy másik.
Egyikük odalépett és kotorászni kezdett a férfi zsákjában, mohón kutatva a néhány megmaradt személyes holmija között. Merk kényszerítette magát, hogy nyugton maradjon. Végül elővették a jól ismert, kopott ezüst tőrét, a kedvenc fegyverét, de Merk továbbra is csak tűrt.
Hadd vigyék, mondta magában.
- Mi ez? – kérdezte, az amelyik a táskájában kutatott. - Egy tőr?
Odatartotta Merk elé.
- Milyen szeszélyes szerzetes hord magánál egy ilyen tőrt?
- Mivel foglalkozol fiú, fát faragsz? – faggatta a másik.
Mindannyian nevettek, miközben Merk összeszorította a fogát, és azon csodálkozott, hogy milyen jól bírja. A férfi, aki elvette a tőrt megállt Merk előtt és lenézett a férfi csuklójára és visszahajtotta az inge ujját. Merk megmerevedett, mikor rájött, hogy megtalálják.
- Mi ez itt? - kérdezte a tolvaj, megragadva a csuklóját. Felmutatta a többieknek, miközben megvizsgálta.
- Egy rókának néz ki - mondta az egyik.
- Melyik szerzetes visel róka tetoválást?
Egy magas vékony vörös hajú férfi lépett előre, aki szintén megragadta a csuklóját és megvizsgálta közelebbről a tetoválást. Majd elengedte és figyelmesen Merkre nézett.
- Ez nem róka, ti idióták – vetette oda a többinek. - Ez egy farkas. A Király embereinek jele. Ő egy zsoldos.
Merk arcát elöntötte a pír, amiért a tetoválását bámulták. Nem akarta, hogy felfedjék.
A tolvajok elcsendesedtek és csak a tetoválást nézték. Úgy tűnt, most először hezitálnak.
- Ez a gyilkosok jelvénye - mondta az egyik és ránézett. - Hogy szerezted a jelet, fiú?
- Talán magának adta - találgatott az egyik. - Hogy biztonságban utazhasson – tette hozzá magyarázólag.
A vezér biccentett a férfinak, hogy engedje el Merk torkát, aki rögtön vett egy mély levegőt. De a vezér azzal a lendülettel megragadta és egy kést szegezett a torkának. Merk ekkor jött rá, hogy ez a hely ma akár a sírja is lehet. Talán ezt érdemelné a sok gyilkosságért… Kíváncsian tűnődött, hogy vajon készen áll-e a halálra.
- Válaszolj neki - mordult rá a vezér. - Magadnak csináltad, fiú? Azt beszélik, hogy legalább száz embert kell megölnöd, hogy ezt megkapd.
Merk vett egy mély levegőt és a következő hosszú csendben kigondolta mit mondjon.
- Ezret – javította ki nyugodtan a vezért.
A vezért kételkedve nézett rá.
- Mennyit?
- Ezer embert. Ezzel érdemli ki az ember a tetoválást. Tarnis király maga adta nekem.
Mindannyian megdöbbenve hátrahőköltek és hosszú csend telepedett az erdőre, olyan mély, hogy Merk még a rovarok ciripelését is hallotta. Kíváncsi várta, hogy mi lesz a következő lépésük.
Egyikük hisztérikus nevetésben tört ki, majd a többi is követte. Nevettek és röhögtek, miközben Merk ott állt arra gondolva, hogy ez lehetett a legviccesebb dolog, amit valaha hallottak.
- Ez jó volt, fiú - mondta az egyik. - Olyan jól hazudsz, mint amilyen jó szerzetes vagy.
A vezér úgy nekiszorította a kést a torkának, hogy kiserkent a vére.
- Azt mondtam, hogy válaszolj – ismételte -, és az igazat mondd. Vagy meg akarsz halni most rögtön, fiú?
Merk ott állt, érezve a nyakának nyomódó kés fájdalmát és a kérdésen gondolkodott. Tényleg meg akart halni? Jó volt a kérdés, és sokkal nehezebb rá megtalálni a választ, mint azt elsőre gondolta. Ahogy a válaszon gondolkodott egy része valóban meg akart halni. Fáradt volt már az élethez.
De amint tovább gondolkodott, rájött, hogy még nincs kész a halálra. Még nem most. Nem ma. Nem akkor, amikor új életet akar kezdeni. Nem akkor, amikor még csak most kezdte el élvezni az életet. Akart egy esélyt, hogy megváltozhasson. A Toronyban akart szolgálni és Figyelővé válni.
- Nem, igazából nem akarok meghalni.
Végre belenézett a fogvatartója szemébe, és egy megoldás ötlött fel benne.
- És éppen ezért - folytatta -, adok neked egy esélyt, hogy szabadon engedj, mielőtt megölöm mindegyikőtöket.
Mindannyian csendben figyeltek, majd a vezér összevonta a szemöldökét és akcióba lendült.
Merk érezte, hogy megcsúszik a penge a torkán, és hogy valami átveszi az irányítás felette. Ez volt a gyilkos énje, az, amelyet egész életében edzett, és amelyet nem akart többet használni. Nem tudta megtartani a fogadalmát, de most már nem is érdekelte.
A régi Merk olyan gyorsan tért vissza, mintha sose ment volna el és egy szempillantás alatt újra gyilkos üzemmódba helyezte magát.
Látta ellenfelei a mozgását, minden rándulásukat, minden gyenge pontjukat, sebezhetőségüket. A vágy, hogy megölje őket, teljesen elhatalmasodott rajta, és Merk hagyta, hogy teljesen átvegye felette az irányítást.
Egyetlen gyors mozdulattal megragadta a vezér csuklóját, egy ponton megnyomta, majd hátrafeszítette, még el nem törte. A kieső tőrt elkapta és egy gyors mozdulattal elvágta a torkát fültől fülig.
A vezér döbbent tekintettel nézett vissza rá mielőtt elterült volna a földön. Holtan.
Merk megfordult és szembehelyezkedett a többiekkel, akik mind döbbenten, tátott szájjal figyelték az eseményeket.
Most Merk mosolyodott el, ahogy visszanézett rájuk, előre élvezve a következő lépéseket.
- Néha fiúk - mondta - a rossz emberbe köttök bele.
ÖTÖDIK FEJEZET
Kyra a zsúfolt híd közepén állt ahol minden szám rá szegeződött, várva, hogy döntést hozzon a vaddisznó kapcsán. Teljesen elpirult, mivel utált a figyelem középpontjában lenni, ugyanakkor büszkeséggel töltötte el, hogy Duncan elismerve a képességeit, egy ilyen döntés meghozatalát bízta rá.
Azonban tudta, hogy ez hatalmas felelősség. Tudta, hogy akárhogy is dönt, az megváltoztatja a népe sorsát. Akármennyire is utálta a pandesiaiakat, nem akarta az embereket belevinni egy olyan háborúba, amit nem nyerhettek meg. Ugyanakkor visszakozni sem akart felbátorítva a Kormányzó embereit, hogy megalázhassák a népét. Nem akart gyengének tűnni, főleg azután, hogy Anvin és emberei olyan bátran kiálltak értük.
Felismerte, hogy Duncan bölcs döntést hozott, mikor az ő kezébe helyezte az ítéletet, hiszen így megőrizhetik a méltóságukat. Minél tovább gondolkodott, arra következtetésre jutott, hogy az apja nem akar háborút, hiszen akkor Anvint választotta volna. Duncan meg akarja óvni a népét.
- Ez a fenevad átkozott - kezdte Kyra elutasítóan. - Majdnem megölte a testvéreimet. A Tövis Erődből való, és a Téli Hold estéjén ejtettük el, azon a napon, amikor tilos vadásznunk. Hibának bizonyult behozni a kapukon belülre, az erdőben kellett volna hagyni az enyészetnek, ott ahová tartozik.
Majd odafordult a Kormányzó embereihez.
- Vigyétek el az uratoknak - mondta mosolyogva. - Tegyétek meg nekünk ezt a szívességet.
A Kormányzó emberei Kyráról a fenevadra néztek, egyre fancsalibb ábrázattal, pont úgy, mint aki egy finom alma rohadt részébe harap, és soha többet nem szeretne enni belőle.
Kyra látta, hogy Anvin és a többiek jóváhagyólag tekintenek rá és az apja is igazán büszkének tűnt. Megcsinálta: megőrizte népe tekintélyét, megmentette őket a háborútól és egyúttal kigúnyolta a pandesiaikat.
Fivérei ledobták a vadkant a földre, amely tompa puffanással ért a hóba. Megalázva, sajgó vállal léptek hátra.
Minden szem a Kormányzó embereire szegeződött, akik csak álltak ott és nem tudták mitévők legyenek. Kyra szavai mélyre vájtak, úgy tekintettek a fenevadra, mintha az a föld legmélyebb bugyraiból került volna elő. Nem igazán akarták elvinni, bár már az övék volt…
Végül a feszült csendet parancsnokuk törte meg, aki parancsot adott, hogy vegyék fel a szörnyet és induljanak. Lehajtott fejjel masíroztak el, tudván, hogy túljártak az eszükön.
A tömeg eloszlott, a feszültség eltűnt és mindenki megkönnyebbült. Apja több embere is odament hozzá gratulálni vagy csak megveregetni a vállát.
- Jól csináltad - mondta Anvin. – Egy nap jó vezető lesz belőled.
A falusiak visszasiettek a dolgukra, újra elindult a forgatag, a feszültség is elmúlt és Kyra újból az apja tekintetét kereste. Meg is találta, hiszen a férfi csak párlábnyi távolságról figyelte őt. Az emberei előtt mindig tartózkodóan viselkedett vele és most sem tett másképp, de úgy biccentett felé, hogy a lány tudta, igazán meg van vele elégedve.
Kyra látta, amint Anvin és Vidar összeütik a lándzsájukat és rögtön felgyorsult a szívverése.
- Csatlakozhatok hozzátok? - kérdezte Anvint, hiszen tudta, hogy a gyakorlótérre indulnak.
Anvin zavartan az apjára pillantott, tudván, hogy nem fog beleegyezni.
- Egyre sűrűbben havazik - felelte habozva - és az éjszaka is közeleg.
- Ez nem szokott zavarni téged - ellenkezett Kyra.
- Nem, nem szokott – ismerte be vonakodva. Megint a lány apjára pillantott, és Kyra látta, hogy Duncan, mielőtt visszaindult volna a várba, tagadólag megrázta a fejét.
- Nagy lakomára készülnek, jobb, ha te is mész – sóhajtotta végül a katona.
Kyra érezte a roston sülő hús nehéz illatát és látta, amint a fivérei is megfordulnak és tucatnyi emberrel együtt a várba indulnak, készülődni az ünnepségre. Ő azonban vágyakozva a mező felé, a gyakorlótér irányába, nézett.
- Az étel várhat – döntötte el végül. - Az edzés nem. Hadd menjek.
Vidar elmosolyodott miközben a fejét csóválta.
- Biztos, hogy lány vagy te és nem egy harcos?
- Nem lehetek mindkettő? – vágott vissza a lány indulatosan, mire Anvin egy hosszú sóhaj után megrázta a fejét.
- Az apád a fejemet venné - tette hozzá –, de nem fogadod el a nemet válaszként - vonta le a következtetést. - Bátrabb szíved van, mint az embereim felének. Remélem, egy nap hasznát vesszük.
Kyra átfutott a havas tájon Anvinnal, Vidarral meg apja néhány emberével és természetesen Leoval az oldalán. Egyre sűrűbben havazott, de egyáltalán nem foglalkozott vele. Hatalmába kerítette a szabadság érzete, jókedv szállta meg, mint mindig, amikor belépett a Harcosok Kapuján, ami a kőfallal körülvett gyakorlótérre vezetett. Mélyet lélegzett, ahogy kiszaladt a legkedvesebb helyére a világon, a gyönyörű zöldellő dombokra, amiket ezúttal hó borított. Mindent tökéletesnek érzett, amikor látta az embereket gyakorolni. Ahogy keresztül-kasul vágtattak, csattantak a pengék. Távoli célpontokra lőttek, hogy fejlesszék a képességeiket. Kyrának ezt jelentette az élet.
A gyakorlótér a férfiak számára volt fenntartva, nők és tizennyolcadik évüket be nem töltött fiúk nem léphettek be ide. És persze azok sem, akiket nem hívtak meg. Brandon és Braxton mindennap türelmetlenül várták, hogy elhívják őket, de Kyra szerint ez sosem fog megtörténni. A Harcosok Kapuja a bátor, harcban edzett vitézek gyakorlóterének épült és nem az olyanoknak, mint amilyenek a testvérei voltak. Nem nyámnyila hencegők gyülekeztek itt.
Miközben futott a mezőn, boldogság öntötte el, hiszen sehol sem érezte magát elevenebbnek, mint itt. Intenzív energiák szabadultak fel, apja tucatnyi legjobb harcosa vette körül, mind másfajta páncélzatban. Az idők során folyamatosan, az ország minden tájáról csatlakoztak katonák az apjához. Voltak emberek délről, Thebus és Leptis településekről, Középföldjéről, főként a fővárosból Androsból, de a Kos hegyéről is érkeztek páran. Többen jöttek nyugatról, Úrból, folyópartiak Thusisból és Esephusból. Ire tó vidékéről is jöttek, nem beszélve a vízesések környékéről, Everfallról. Mindannyian különböző színben, páncélban, pompáztak különböző fegyvereket viseltek. Mindenegyes ember Escalon egy-egy erődjét képviselte. Kápráztató és félelmes erőt birtokoltak.