Ugyanakkor, az is zavaró volt a teli teremben, hogy nem volt egyetlen hely sem ahova leülhetett volna.
Összeszedte magát és – megragadva a naplóját – csak úgy próbaképpen végigsétált az egyik padsoron, meghátrálva néhányszor, amikor éppen átsétált az egymásra ordítozó rendetlenkedők között. Ahogy elért a hátsó sorba, végre átlátta az egész termet.
Nincs egyetlen egy szabad ülőhely sem.
Ahogy ott állt, úgy érezte magát, mint egy idióta, és érezte, hogy néhány gyerek felfigyelt rá. Nem tudta mit csináljon. Márpedig ő biztosan nem fog ott állni az óra végéig, és a helyettesítő tanár sem akar törődni vele. Megint megfordult és körülnézett, tehetetlenül keresgélt.
Nevetést hallott néhány padsorral odébb, és most biztosra vette, hogy rajta nevetnek. Nem úgy volt öltözve, mint a többiek, és nem úgy nézett ki, mint ők. Az arca kipirult, ahogy egyre jobban zavarban érezte magát. Épp amikor már arra is kész volt, hogy kisétáljon az osztályból, – de talán még az iskolából is – egy hangot hallott.
“Ide”
Megfordult.
Az utolsó sorban, az ablak mellett, egy magas fiú állt az asztala mögött.
“Ülj le,” mondta. “kérlek.”
A terem egy kicsit elcsendesedett, ahogy néhányan várták, hogy vajon mit reagál rá.
Caitlin odasétált a fiúhoz. Megpróbált nem belenézni a szemébe – a nagy, ragyogó zöld szemekbe – de nem tudott ellenállni.
A fiú gyönyörű volt. Sima, barnán csillogó bőr – meg nem tudta volna mondani, vajon fekete, spanyol, fehér, vagy melyik nemzet keveréke – de soha nem látott ilyen lágy és sima bőrt, kiegészítve egy markáns állkapocs vonallal. A haja rövid volt és barna, és vékony testalkatú volt. Volt benne valami, valami nagyon nem ideillő. Törékenynek látszott. Talán művész.
Ez más volt, mint amikor egy lányt kedvel egy fiú. Látta, ahogy a barátainak udvarolnak, de sohasem értette igazán. Mostanáig.
“És te hova fogsz ülni?” Kérdezte.
Próbálta leplezni a zavarát, de a hangja árulkodó volt. Remélte, hogy a fiú nem veszi észre, hogy mennyire ideges.
A fiú szélesen rámosolygott, kivillantva tökéletes fogsorát.
“Itt a közelben” mondta, és odament a nagy ablakpárkányhoz, éppen csak néhány lépéssel odébb.
A lány ránézett, s a fiú viszonozta a pillantását, tekintetük összeforrt. Ne nézz rá – gondolta magában – de nem tudott ellenállni.
“Köszönöm” mondta, de rögtön bolondnak érezte magát.
Köszönöm? Ez minden, amit ki tudtam nyögni? Köszönöm!?
“Jól van, Barack!” Kiáltotta egy hang. “Add oda a helyedet annak a szép fehér lánynak!”
Nevetés követte, de hamarosan újra erőre kapott a zaj a teremben, ahogy mindenki újra figyelmen kívül hagyta őket.
Caitlin látta, hogy a fiú zavartan leereszti a fejét.
“Barack?” Kérdezte a lány. “Ez a neved?”
“Nem,” válaszolta a fiú kivörösödve. “Csak ahogy ők hívnak engem. Mint Obamát. Úgy látják, hasonlítok rá.”
A lány jobban megnézte, és tényleg, hasonlított rá.
„Azért van, mert félig fekete vagyok, részben fehér, és részben Puerto Rico-i.”
“Nos, én úgy gondolom, hogy ez hízelgő,” mondta Caitlin.
“De nem úgy, ahogy ők mondják,” felelte a fiú.
A lány, elnézvén, ahogy a fiú ott ült az ablakpárkányon, önbizalmát vesztve, érzékenynek tűnt. Sőt, kiszolgáltatottnak. Nem tartozott ezek közé a gyerekek közé. Furcsamód, majdnem úgy érezte, hogy védelmébe vette.
“Caitlin vagyok,” mondta és kinyújtotta a kezét, belenézve egyenest a szemébe.
A fiú felpillantott, majd meglepődött, és a mosolya visszatért.
“Jonah” válaszolta.
Határozottan megrázta a lány kezét. Egy bizsergő érzés futott fel a lány karján, amikor érezte, hogy puha bőr rásimul a kezére. Úgy érezte, hogy mindjárt beleolvad a tenyerébe. Még a pillanat is hosszúnak tűnt, ahogy fogta a fiú a kezét, és nem tudta megállni, hogy vissza ne mosolyogjon.
*
A reggel többi része hamar eltelt, és Caitlin már nagyon éhes volt, mire eljutott az étkezőbe. Amikor kinyitotta a duplaszárnyas ajtót, megdöbbent a hatalmas termen. Olyan hihetetlen zaj volt, mintha száz gyerek egyszerre sikoltozna. Mintha egy tornaterembe lépett volna be. Kivéve, hogy hatméterenként biztonsági őrök álltak az asztalsorokban, gondosan őrködve a rendre.
Mint általában, fogalma sem volt, hogy merre menjen. Végigkutatta a hatalmas termet, mire talált egy halom tálcát. Elvett egyet, és beállt oda, ahol sorban álltak az ételért.
“Ne állj elém, ribanc!”
Caitlin megfordult és meglátott egy túlsúlyos lányt, aki legalább 15 centivel volt nála magasabb és mogorván bámult rá.
“Sajnálom, nem tudtam…”
“Ott a sor vége!” Kiáltott oda egy másik lány, és hátramutatott a hüvelykujjával.
Caitlin látta, hogy legalább száz gyerek áll mögötte a sorban. Ez legalább húsz perc várakozás. Ahogy haladt a sor vége felé, látta, hogy egy gyerek meglökött egy másikat, s az szinte repült a levegőben és utána keményen a földre zuhant. Majd a gyerek ráugrott és ütni kezdte az arcát. Az étkező felbolydult és több tucat gyerek gyűlt össze a verekedők körül.
“BUNYÓ! BUNYÓ!”
Caitlin tett néhány lépést hátra, és nézte a heves jelenetet a lábai előtt. Végül négy biztonsági őr jött föléjük és szétválasztotta a két véres gyereket, majd elvitte őket. Bár nem úgy látszott, mintha nagyon sietnének.
Miután Caitlin végre megkapta az ételét, átnézett a termen, remélve Jonah jelzését. De a fiú nem volt a láthatáron.
Végiglépkedett a sorok között, ment asztaltól asztalig, de már mindegyik foglalt volt. Volt ugyan néhány szabad hely, de azok sem voltak valami hívogatóak a nagy baráti csoportok szomszédságában.
Végül helyet foglalt egy üres asztalnál, egészen hátul. Csak egy gyerek volt, messze, a hosszú asztal végén. Egy alacsony, törékeny, nadrágtartós kínai fiú, szegényesen öltözve, fejét leszegve eszegetett.
A lány egyedül érezte magát. Lenézett és elővette a telefonját. Volt néhány Facebook üzenet a barátaitól, akik egy másik városban éltek. Azt akarták tőle tudni, hogy mennyire szereti az új helyet. Valahogy, most nem volt kedve válaszolni. A barátai nagyon messze voltak.
Caitlin alig evett, mert egy halvány érzet az első napi émelygéstől még benne volt. Megpróbálta elterelni a gondolatait. Szemeit becsukta. A mostani lakásukra gondolt, ami az ötödik emeleten, egy kis koszos épületben, a 132. utcában volt. Émelygése rosszabbra fordult. Mélyet lélegzett, és igyekezett valami másra, valami kellemesebbre gondolni az életéből.
A kisöccse, Sam. Tizennégy lesz 20-án. Sam sosem úgy viselkedett, mintha ő lenne a fiatalabb; mindig úgy lépett fel, mint idősebb testvére. Felnőtt és megedződött a körülményektől, az apjuk távozása, és ahogy az anyjuk nevelte mindkettőjüket. Már-már látta, ahogy kizárja magát a világból. A fiú gyakori iskolai verekedései nem lepték meg. Attól félt, hogy idővel ez csak rosszabb lesz.
De ami Caitlint illeti, Sam egyszerűen imádta őt. És ő viszont. Ő volt az egyetlen állandó az életében, az egyetlen, akire bármikor számíthat. Úgy tűnt, ő volt az egyetlen érzékeny pont a világban a lány számára. Elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy megvédje őt.
“Caitlin?”
A lány felugrott.
Jonah állt felette, egyik kezében tálca, a másikban hegedűtok.
“Nem bánod, ha csatlakozom hozzád?”
“Igen – úgy értem nem” mondta a lány, izgatottan.
Én idióta, gondolta. Ne legyél ilyen ideges.
Jonah villantott egyet a mosolyával, és leült vele szemben. A testtartása tökéletes volt. Gyengéden letette a hegedűtokot maga mellé és óvatosan lehelyezte a tálcáját az asztalra. Volt a fiúban valami, amit a lány nem tudott hova tenni. Különbözött azoktól, akikkel korábban találkozott. Olyan volt, mintha másik korból érkezett volna. Határozottan nem illett ehhez a helyhez.
“Milyen az első napod?” Kérdezte a fiú.
“Nem olyan, mint amire számítottam.”
“Tudom, hogy érted.”
“Az egy hegedű?”
A lány a hangszer felé bólintott. A fiú a közelében tartotta, egyik keze a tokon pihent, mintha attól tartott volna, hogy valaki ellopja.
“Ez tulajdonképpen egy brácsa. Csak egy kicsit nagyobb, de teljesen eltérő a hangzása. Sokkal teltebb.”
A lány sosem látott brácsát, és remélte, hogy a fiú kiteszi az asztalra, hogy megmutassa neki. De a fiú meg sem mozdult és lány nem akarta kérlelni. Még minding a tokon tartotta a kezét, úgy védelmezte, mintha valami nagyon személyes dolog lenne.
“Sokat gyakorolsz?”
Jonah felvonta a vállát. “Néhány órát egy nap,” felelte.
“Néhány órát!? Te nagyszerű lehetsz!”
A fiú ismét vállat vont. “Jól megy, azt hiszen. Sok brácsás van, aki sokkal jobb, mint én. De remélem, ezzel is jutok valamire.”
“Én mindig is zongorázni akartam volna,” mondta Caitlin.
“És miért nem zongorázol?”
A lány éppen azt akarta mondani, hogy soha nem volt zongorája, de nem tette. Helyette vállat vont és lenézett az ételére.
“Nem kell, hogy a saját zongorád legyen,” mondta Jonah.
A lány felnézett és megriadt, hogy a fiú a gondolataiban olvas.
“Van egy próbaterem ebben az iskolában. Annyi minden rossz itt, de legalább van valami jó is. Ingyen adnak leckéket. Csak jelentkezned kell.”
Caitlin szeme tágra nyílt.
“Igazán?”
“A jelentkezési lap ott van a zeneteremnél. Keresd Mrs.Lennoxot. Mondd, hogy a barátom vagy.”
Barát. Caitlinnak tetszett ez a szó. Érezte, hogy a boldogság utat tör a bensőjében.
Szélesen elmosolyodott. Tekintetük egy pillanatra ismét összetalálkozott. Belebámult a ragyogó, zöld szemekbe, és égett a vágytól, hogy millió kérdést tegyen fel. Van barátnőd? Miért vagy hozzám ilyen kedves? Tényleg kedvelsz engem?
De inkább a nyelvét elharapva nem szólt egy szót sem. Bár attól is félt, hogy az együttöltött idő elrohan, ezért lázasan gondolkodott, hogy mit kérdezzen, ami tovább nyújtja a beszélgetésüket. Próbált kigondolni valamit, ami biztosítaná, hogy újra láthassa őt. De csak zavarba jött és leblokkolt.
Mire végre szólásra nyitotta a száját, a csengő megszólalt.
A teremben kitört a ricsaj és a jövés-menés. Jonah felállt és megragadta a brácsáját.
“Elkések,” mondta, és összeszedte a tálcáját.
A fiú a lány tálcája fölé hajolt. “Elvihetem a tiedet is?”
Caitlin lenézett, és rájött, hogy elfelejtkezett róla, és megrázta a fejét.
“Rendben,” mondta a fiú.
Ott állt félénken, és nem tudta mit mondjon.
“Nos, akkor szia”
“Szia,” válaszolta a lány esetlenül, a hangja alig volt hangosabb a suttogásnál.
*
Az első iskolanapja véget ért, és Caitlin kilépett az épületből a napos, márciusi délutánba.
Habár egy erős szél fújt, ő már nem érzett hideget. Jóllehet, minden gyerek rikoltozott, ahogy elhaladtak mellette, de többé nem zavarta a lárma. Élőnek érezte magát és szabadnak. A nap többi része gyorsan eltelt, még az új tanárai nevére sem emlékezett.
Nem tudta megállni, hogy ne gondoljon Jonah-ra.
Azon tűnődött, hogy mennyire ostobán viselkedett az étkezőben. Micsoda baklövés volt, hogy alig kérdezett tőle valamit. Csak az arról a hülye brácsáról tudta őt kérdezni. Azt kellett volna kérdeznie, hogy merre él, hová valósi, vagy hová jelentkezett főiskolára.
De leginkább, hogy van-e barátnője. Egy ilyen fiú kell, hogy randizgasson valakivel.
Egy pillanatra egy csinos, jól öltözött spanyol lány keltette fel Caitlin érdeklődését. Végignézett rajta, ahogy elvonult és magát képzelte a helyébe.
Caitlin ráfordult a 134. utcára, és egy másodpercre elfelejtette, hogy merre jár. Még soha nem jött hazafelé az iskolából, és nem emlékezett, hogy merre van az új otthona. Ott állt a sarkon, összezavarodva. Egy felhő takarta el a napot és erős szél támadt, hirtelen újra érezte a hideget.
“Hé, barátocskám!”
Caitlin megfordult, és észrevette, hogy egy mocskos, sarki bódé előtt áll. Négy piszkos férfi ült előtte műanyag székeken, láthatóan fittyet hányva a hidegre, és vigyorogtak, mintha ő lenne a következő fogás.
“Gyere ide át, kislány!” Kiáltotta egy másik.
Emlékezett már.
A 132. utca. Az lesz az.
Gyorsan megfordult, és élénk ütemben elsétált a másik keresztutcáig. Néha hátranézett a válla felett, hogy lássa, vajon követik-e azok az emberek. Szerencsére nem követték.
A hideg szél csípte az arcát és egészen felébresztette, ahogy kezdett visszarázódni az új környék rideg valóságába. Ahogy körbenézett az elhagyott autókon, az összefirkált falakon, a szögesdróton, és hogy rácsok vannak minden ablakon, hirtelen nagyon egyedül érezte magát. És nagyon félt.
Még három háztömb volt a lakásig, de mintha nagyon messze lenne. Azt kívánta, bárcsak ott lenne mellette egy barátja – lehetőleg Jonah – és belegondolt, hogy egyedül kell megtennie ezt az utat minden áldott nap. Újra mérges volt az anyjára. Hogyan tudja őt állandóan új helyekre költöztetni, amelyeket mindig megutált. Mikor lesz vége ennek valahára?
Üvegcsörömpölést hallott.
Caitlin szíve gyorsabban vert, ahogy meglátta a mozgolódást balra, az utca másik oldalán. Gyorsan sétált és megpróbálta leszegni a fejét, de ahogy közelebb ért, egy ordítást hallott és groteszk nevetést, és nem tudta nem észrevenni, mi folyik ott.
Négy nagydarab kamasz – úgy 18 vagy 19 évesek lehettek – állt egy másik gyerek fölött. Kettő közülük lefogta a karját, míg egy harmadik odalépett és gyomron ütötte, a negyedik pedig a fejét ütlegelte. A srác – talán 17 éves, magas, vékony volt és védtelen – a földre esett. Két fiú odament és arcon rúgta.
Caitlin, akarata ellenére megállt és rájuk meredt. Elszörnyedt. Ilyet még soha nem látott.
A másik két kölyök tett néhány lépést az áldozatuk körül, majd felemelték a bakancsukat és lecsapták.
Caitlin attól félt, hogy halálra fogják taposni azt a gyereket.
“NE!” Sikoltott fel.
Volt valami furcsa ropogó zaj, ahogy a lábuk a földet érte.
De ez nem csonttörésnek hangzott, hanem inkább fás hangja volt. Ropogó fa. Caitlin látta, hogy egy hangszeren taposnak. Ahogy jobban megnézte, egy hegedű – vagy egy brácsa? – darabjait látta heverni végig a járdán.
Rémültem emelte a szája elé a kezét.
“Jonah!?”
Caitlin, gondolkodás nélkül átment az utcán, egyenesen a csapat fiúhoz, akik kezdték észrevenni őt. Ránéztek a lányra és gonosz mosollyal elkezdték egymást bökdösni.
A lány egyenesen az áldozatukhoz sétált és látta, hogy ő tényleg Jonah. A fiú arca vérzett és véraláfutásos volt, és öntudatlanul feküdt.
A lány felnézett a fiúkra, és miután a haragja legyőzte a félelmét, odaállt Jonah és közéjük.
“Hagyjátok békén!” Kiáltott rá a bandára.
Egy gyerek középen – legalább 2 méter magas, izmos – visszanevetett.
“Vagy mi lesz?” Kérdezte egy nagyon mély hangon.
Caitlin érezte, hogy forog vele a világ, és észrevette, hogy keményen meglökte valaki őt hátulról. Ugyan felemelte a könyökét miközben a betonra esett, de ez alig tompította a zuhanást. A szeme sarkából látta a szálló naplóját, és ahogy a papírok mindenfelé szétszóródnak belőle.
Nevetés hallott. És azután lépéseket, ahogy feléje közeledtek.
Szíve a mellkasában dobogott, adrenalinja az egekbe szökött. Sikerült megfordulnia és talpra állnia, épp mielőtt még elérték volna őt. Elkezdett rohanni a sikátorban, futott, mintha csak az életéért futna. És lehet, hogy valóban így is volt.
A fiúk nagyon közel futottak mögötte.
Egyik iskolájában a sok közül, amikor még azt gondolta, hogy sokáig maradnak ott, eljárt futni, és észrevette, hogy milyen jól megy neki a sprintelés. Valóban, ő volt a legjobb a csapatban. Nem a hosszú távon, hanem a 100 méteren. Még a srácok többségét is le tudta futni. És most kezdett visszaemlékezni az egészre.
Az életéért futott és a suhancok nem tudták elkapni őt.